Sziasztok. Ma is hoztam új fejezetet, rövid és tömör, nagyon nehezemre esett megírni és nekem nem is tetszik annyira. Mindegy, kérésem továbbra is komment ilyesmi. Köszönöm :) Jó olvasást!
Harmadik fejezet - One Direction
A hatalmas kő, ami leesett a szívemről,
átesett a lábamra. Egy kisebb táncot kellett betanulnunk a vetélkedőre, de
sehogy sem sikerült egy mozdulat. Idegesen hajamba túrtam, folyton a szemem elé
szökött, de hossza miatt nem lehetett elcsatolni sem.
- Húsz perc pihenő! –sipította a koreográfus, ami megváltás volt nekem. A
mosdóhoz indultam, ahol a hidegvíztől reméltem valami bölcs tanácsot. Sajnos
nem adott, így a gyógyszerem után kezdtem kutakodni. Mire felnéztem az előttem
elterülő tükörbe egy arc figyelt. Az, az arc, amit tegnap is láttam. Megráztam
a fejem, hátha elűzi a rossz képet. Helyébe csapattársam fürkésző tekintetét
varázsolta.
- Milyen gyógyszert szedsz? –kérdezte, miközben előre lépett a csapokhoz.
- Igazából túl sok közöd nincs hozzá. –mosolyogtam a fiúra, aki emlékeim
szerint a Liam nevet viseli. Kezemmel közben mélyen a táskámba süllyesztettem a
kis dobozkát, betakartam valamivel, hogy ne találjanak rá soha.
- De talán egy kicsi van, mert a csapatban vagy és személy szerint nem
szeretnék egy drogos miatt kiesni. –csattant fel, nem értettem indulatosságát.
- Csak fájdalomcsillapító. A bokám miatt kell szednem. –hazudtam neki, egy
bíztató mosoly keretében. Megfordultam, hogy szemben állhassak vele, a
mosdókagylónak támaszkodtam. –Az teljesen jó, hogy van koreográfiánk, de mégis
mit fogunk énekelni? –tereltem el a témát óvatosan, a fiúnak sem tűnt fel.
- Nem tudom. –húzta mosolyra a száját, kicsit elmerengett. Valószínűleg a
lejátszási listáját pörgette végig a fejében gyorsan, megfelelő számot keresve
rajta. –Te mit szeretnél? –próbálkozása sikertelen volt.
- Én valami pörgőst szeretnék. –kezdtem bele eszmefuttatásomba. –Mert eddig
inkább lassúakat énekeltem, meg a szőke is. –jutott eszembe tegnapi kinti
előadásának egyik apró részlete, melyben kifejtette, hogy melyik számokat
énekelte. –Talán énekelhetnénk Pink-et.
- Akkor ezt mond meg nekik is. –mutatott a színpadon bohóckodó négy fiúra, majd
elindult. Követtem a példáját és én is kimentem a fiúkhoz.
- Srácok. –kezdtem bele bizonytalanul. –Mi lenne, ha elénekelnénk a
„funhouse”-t?
- Úgy érted, hogy a „I dance around this empty house, Tear us down, Throw you
out, Screaming down the halls, Spinning all around and now we fall..”
funhouse-t? –kérdezte énekelve az egyik barnahajú sapkás fiú. Szimpatikus volt,
olyan színpadiasak voltak a mozdulatai és állandóan dramatizált. Talán egy
színjátszó iskolába kellett volna neki menni.
- Igen, a „This used to be our funhouse, But now it's full of evil clowns, It's
time to start the countdown, I'm gonna burn it down down down, I'm gonna burn
it down” funhousera gondolok. –csináltam végig az előző tortúrát én is, majd
bólintottam. A fiú nevetve ismerte el rövid paródiámat.
- Louis vagyok. –nyújtotta felém a kezét, mint első bemutatkozás. Bár tudhatnám
a nevét, mert már hallottam, nem jegyeztem meg.
- Luis vagyok. –fogadtam el a gesztust, miközben végig vizsgáltam őt. –Ez olyan
bensőséges pillanat a „Louisok” között. –mutogattam a macskakörmöt, próbáltam
viccelni. Értetlen tekintetek sora lesett rám. –Ne már, hogy nem értitek!
–biggyesztettem le az ajkaimat, egy picit szipogtam is, hozzá.
- Ne már, fiúkák. –állt mellém a másik Louis, így ketten tetettünk sírást,
miközben egymásra borultunk.
- Nem értem. –vonta meg a vállát Ír barátom és ő is grimaszolni kezdett, ami
rövid nevetést váltott ki belőlem.
- Jó, az én nevemet úgy mondják, hogy „Luisz”. Az övét úgy, hogy „Loui”, de
írásban elég hasonló a kettő. –fűztem magyarázatot a viccemhez, ami úgy tűnik,
nem volt vicces.
- Az O betű választ el titeket attól, hogy egy és ugyanazon személynevet
viseljétek. –vigyorodott el a kreolbőrű csapattársunk, akit mindenképp be fogok
mutatni Trishának.
- Az O! –kezdte el Niall, ijedt hangsúllyal ezt a töredékmondatot kántálni. A
többiek is vették az adást és sorra rázendítettek „Az O”-ra.
- Az O? Akkor már csak egy apró kérdés: Mi legyen a nevünk? –szólalt meg
először a göndör hajú fiú. Felvont szemöldökkel néztem rá, míg a többiek heves
találgatásba kezdtek én az ő nevét próbáltam felidézni az emlékezetemből.
- Niall and the Potatos! –ordította az ír, miközben háromszor körbe rohant körülöttünk.
Csak tudnám, hogy honnan van ennyi energiája.
- Legyen LOUIS. –vont vállat Louis közönyösen, mintha olyan természetes lenne
ez a bandanévnek, mint, hogy az ég kék. A szemei is olyan égkékek, elmerengető.
- Az O. –rángattam meg én is a vállam, próbáltam utánozni a fiú lazaságát.
Kívülről ez egy elég vicces jelenet lehetett, valahogy úgy nézhettem ki, mint
egy Parkinson kóros. Talán eltúloztam egy picit.
- One Direction? –hallottuk a nap első értelmes ötletét göndörke jóvoltából.
- Clap, clap clap! –utánozta Liam a tapsolás hangját, ami miatt kitört belőlem
a nevetés. –Mégis miért?
- Nem tudom, az O-ról jutott eszembe. –tárta szét karját. Aztán sorra
beleegyeztünk a „One Direction” névbe, mert jobb ötletek nem jöttek. Liam
vonakodott a névtől, szerinte jobb lett volna, ha a bandát Hazayouimisall
Payvansranleslikson-nak kereszteljük el, de kimondhatatlansága miatt csak egy
jó poénnak könyveltük el.
A délelőttöt táncpróbával töltöttük, a délutánt pedig énekléssel. Bizony,
közülünk Liamnek volt a legmegmunkáltabb hangja, így a nagyobb részeket ő
énekelte, de azért mindenkinek jutott a számból egy darabka. A késődélutánt
pedig a kettő összehangolásával töltöttük. Zaynnek meggyűlt a baja a
tánclépésekkel, hiába minden jó szó, vagy segítő kéz-láb, ő heves ellenkezésbe
kezdett, mikor a színpadra kellett volna mennünk. Simon ment utána a színfalak
mögé, mert annyira nem akaródzott neki a táncolás. Nem derült ki, hogy mit
mondott neki, de Zayn pár perc múlva mosolyogva állt be közénk, hogy végre
elkezdhessük a produkciónkat. A műsor alatt végig izgultunk, így volt néhány
botlás és félre énekelt hang is. Trisha lelkesítő szavaira vártam, de lassan
tudatosult bennem, hogy ő már többé nem a társam. Helyette van öt társam és
nekik kellene lelkesítő beszédet tartaniuk nekem, ha nem is olyan, mint a barátnőm,
legalább valami hasonlóval előrukkolhattak volna. Meglepve konstatáltam az
éneklés alatt, hogy feszültség alatt a fiúk mennyivel jobban teljesítenek, mint
a próbán, amit nagyjából végig röhögtek és röhögtettek velem. Két és fél óra
várakozás után meghallottuk, ahogy felkéretik a színpadra a csapatokat és meg
bejelentik, hogy melyikünk mehet tovább.
- Izgultok fiúk, lányok? –kérdezte Louis Walsh, a zsűri szerintem legidősebb
férfi tagja. Vajon hány éves lehet? Hatalmas sikítások válaszoltak a feltett
kérdésre. –Remek!
- Nem is húznám tovább az időt.. –kezdte el Simon. –One Direction, FLY.. –pár perc
hatásszünet, mert ő nem szeretné, ha halálra izgulnánk magunkat. –Tovább jutottatok!
A többiek indulhatnak haza! –mondta, mire összeölelkeztünk a fiúkkal és a másik
csapattal is. A fiúkkal megbeszéltük, hogy a következő hetet együtt töltjük,
hogy összeszokjunk. Egyébként is együtt kellene töltenünk, hiszen egy helyre
leszünk elszállásolva.
Eztezteztezteztezt IMÁDTAM!Annyira nagyon klasszul írsz,hogy az már nem igaz!!De halál komolyan.Annyira bele tudom élni magam a történetbe,hogy megfeledkezek magamról.Kíváncsi vagyok,hogy mi lesz a folytatása.
VálaszTörlésNagyon köszönöm :-) Én még mindig nem vagyok vele elégedett, sok a párbeszédem. A kedvencem Liam ollózott neve volt, leírni sem volt kutya, nem, hogy hangosan felolvasni :-D
TörlésAnnyit nevettem ezen a részen.:DDD Liam neve,meg Louis hülyeségei...:DDD Áa fantasztikus volt!! :)) HOzd a következőőőt!!! :DDD
VálaszTörlésVéletlen egybe esés a nagy "O"? :D Köszönöm, örülök, hogy tetszett :)
Törlés