2012. nov. 1.

Luis Evans: Negyedik fejezet

Sziasztok! Új fejezet, meg minden ilyesmi, szokásos kis bevezetés, írjatok komit, thank you.


4 fejezet
- Olyan friss vagy és hamvas. –húzta félre a hajam a nyakamból valaki. A tükörbe nézve megismertem a nálam évekkel idősebb férfit. –Kár lenne, ha elrontanák ezt. –csóválta meg a fejét. Ismertem ezt a már bejárt utat. Harag és félelem öntött el. Újabb lehetőséget kaptam kijavítani a hibám.
- Megteszem. –hajtottam le a fejem, már megszületett egy terv, amivel kiutat találhatok. –Csak egy percet kérek, amíg felkészülök. –motyogtam a férfinek és óvatosan kiléptem mellőle. Éreztem, hogy lépteim végig figyelemmel kíséri, néha arrébb lép, hogy ne csináljak olyat, ami neki esetleg nem tetszene neki. A konyhaszekrény tele volt késsel, lazán elsétáltam mellette, a hűtőhöz léptem.
- Kérsz egy sört? –kérdeztem tőle, kissé hátra fordítottam fejem, ő még mindig ott állt. Bólintott, én pedig kivettem az üveget és felé indultam. –Tehát, tudjuk, mit akarsz csinálni.. És én mit akarok csinálni? –kacérkodtam vele, mire egy perverz vigyor jelent meg arcán. Csak pár pillanatom volt cselekedni, az agyam több százszor fordult meg, a pulzusom megemelkedett. Éreztem, hogy az adrenalin átjárja a testem. Pár lépéssel előtte az üveget a falhoz ütöttem, a komló szag átjárta a levegőt. A férfi hátrébb ugrott, én pedig az üveg nálam maradt felét szorongattam. Hirtelen felé iramodtam, a kezemben lévő fegyverrel hadonásztam, nem érdekelt, hogy mi van előttem. Egy jól irányzott véletlen mozdulat és a férfi a nyakán lévő ütőérből fröcskölő vért próbálta elállítani. Szemét rám emelte, félelmet láttam benne és megbánást. A félelem átragadt rám, ijedten eresztettem el eddigi alkalmi késem. Kezdett eltűnni a vörös köd, ami eddig elmémben uralkodott, a férfi segítségére siettem, aki közben már a földön hevert.
- Ne, ne, ne, nem! –kiabáltam neki, ereje kezdte elhagyni. –Nem akartam! Kérlek ne! –könyörögtem neki, a lelkem sírni kezdett, de a pánik miatt egy könnycsepp sem gördült le az arcomon. Utoljára nézett rám, egy sajnálom volt leolvasható a szájáról, amiből hangok már csak alig jöttek ki. Az iránta érzett mély gyűlöletem hirtelen eltűnt, szertefoszlott. Tudtam, hogy mi történik, ha nem teszem meg. De nem akartam, nem így akartam. A sírás előtört, véres kezembe temettem arcom.
- Héj, jól vagy? –ragadta meg valaki a vállam. Óvatosan kinyitottam a szemem, ismét egy vízióm volt. A fiúra néztem, aki közben velem szembe ült le, bólintottam. –Aludtál? Csak mert könnyes a szemed.. –vizsgálja arcom Louis, akinek bolondsága pár perc alatt szertefoszlott.
- Csak rosszat álmodtam. –rántottam meg a vállam, gyógyszerem után kutakodtam. A fiú jelenléte nem zavart meg benne, hogy bevegyem a pirulát, csak csodálkozó tekintete láttán esett le, hogy az imént mit is tettem. –Fájdalomcsillapító. –hangzott inkább kérdésnek a kijelentésem, nem voltam benne biztos, hogy elhiszi.
- Te tudod. –mondta közönyösen és odébb állt. Louis viselkedése meglepett, amiért nem kezdett faggatni, vagy gyanúsítgatni, csak egyszerűen faképnél hagyott. Örültem is neki, meg nem is, hiszen oda jött hozzám, felkeltett, amiért hálásnak kellene lennem. Én pedig hazudok neki. Nem mondhattam el nekik, ez az én titkom volt és annak is kell maradnia. Louis visszatekintett rám, szólásra nyitotta a száját. –Gyere, videózunk. –emlékeztetett tegnap megbeszélt programunkra. Komótosan felkeltem és utánuk eredtem. A lépcsőkhöz ültünk, legalul Liam és Harry, felettük Niall és Louis és legfelül én és Zayn.
- Mehet? –kérdezte Liam és megigazította a kamerát. Helyeslésünk után bekapcsolta és visszacsúszott helyére.
- Helló! Mi vagyunk a One Direction,  és ez a mi videó naplónk. –köszönt bele a kamerába Louis, amin elnevettük magunkat, hiszen egy tárgyhoz beszélt.
- Minden héten jövünk és elmondjuk mi történt velünk, hogy érezzük magunkat. –mondta Harry.
- Úgy van, ahogy a göndör hajú fiú mondja. –simogatta meg fejét Louis, amin Niall is felbátorodott és ő is Harry kusza fürtjeibe túrt. Én Zayn vállára hajtottam fejem, hogy ne láthassa majd a nevetéstől vörösödő arcomat Anglia lakossága. Zayn készségesen takart el engem, fél kezével átkarolt.
- Nos.. Hogy mi történt velünk ezen a héten? –tette fel a kérdést Liam, körbe pillantott, de senki sem válaszolt neki, úgyhogy folytatta. –Beköltöztünk az X-faktor házba, ami nagyon izgalmas.
- Régen ezt vártuk. –veregette vállon az előtte ülő Liamot Louis. Addig ő volt a kedvencem a fiúk közül, állandó humoros hozzáállása nagyon szimpatikussá tette nekem.
- A házunk nem nagy, van benne egy tisztességes szoba is. –forgolódott Liam, aki átvette az irányító szerepét. –Nem a legnagyobb.
- A mi szobánk a legrosszabb a házban. –vágott közbe Harry.
- Lehetett volna jobb szoba is, de nem panaszkodom. –teszi hozzá Zayn, aki fél karját még mindig rajtam pihentette. A beszélgetés fonala elkalandozott, a fiúkkal megtárgyaltuk mennyire rossz szobát kaptunk. Elgondolkoztam, hogy mennyit vágnak ki ebből a videóból, Louis közben összenevetett a mellette helyet foglaló Niallal.
- Miért szórakoztató? –csíptem el utolsó kérdését Zaynnek.
- Megoszthatom öt legjobb baráttal a szobámat. –felelte Harry és kezével megtapogatta a körülötte ülőket, nekem csak a cipőmet érte el, amit készségesen le is rántott a lábamról, majd futásnak eredt a házban.
- Öt legjobb barát. –énekelte Niall, miközben igyekeztem visszaszerezni lábbelim hiányzó darabját a lépcső alján nevető fiútól. Felsőtestemmel az előttem ülőkön támaszkodtak, akik hirtelen húzódtak oldalra, így megnyitva a lefelé vezető utat. Bár nem a lábamon, hanem a hasamon tettem meg, sikerült megragadnom az éppen diadalmasan távozni készülő Harry bokáját, aki a lendületének köszönhetően a földön végezte.
- Kérem a cipőm! –kúsztam egyre följebb a testén, igyekeztem minél jobban lekorlátozni a mozgási lehetőségeit.
- Nem, enyém! –ordította és teljesen elnyúlt a padlón, hogy nehezebb dolgom legyen. Érezte a veszteségét, de még megnehezítette egy kicsit a győzelmem. A hasánál leültem és a keze felé nyújtózkodtam. Végső megmozdulásként lendített egyet a cipőn, aminek centiken múlott az ütközése a tévével. A repülést mindenki visszafojtott lélegzettel figyelte, majd mikor épségben maradt a berendezés nevetésben törtek ki. Harryvel kisebb verseny alakult ki a cipő megszerzéséért, a földön kúszva, egymás érkezését megnehezítve próbáltuk megkaparintani, de az már rég másnál volt. Niall diadalittas vigyorral sprintelt vele az ajtó felé, amit kitárt és kidobta a folyósóra, majd becsukta azt. Sértődötten álltam fel, céltudatosan a cipős szekrényhez indultam.
- Állítsátok meg az őrült tyúkot! –sikította Louis, így sikerült neki egy kisebb tömegverekedést kezdeményezni, ami a további csukák kidobását előzte meg. Egymás lábáról letépve a cipőt rohantunk ki a sajátomért, amit gyorsan felkaptam, biztonságba helyeztem és a két cipőt, ami nálam volt ledobtam az emeleti ablakból.
- Há! Ennyi! –pacsiztam le Zaynnel, aki segített mesteri tervem végrehajtásában. Harry és Niall visszakapta az ellenem elkövetett merényletet, büszkén foglaltam helyet a lépcsőn, miután a cipőimet jól elrejtettem a szobában.
- Folytassuk. –ült mellém Liam. –Nos, a fiúkat szörnyű baleset érte, amolyan lábbeli gikszer történt. –ecsetelte tág mozdulatokkal a kamerának.
- De mi túléltük. –utánoztam Liam mozdulatsorát, így egy apró koreográfiát sikerült létre hozni. Végül az idióta táncunkat a megérkező Harry törte meg.
- Harry élsz? –lepődött meg Liam. Színészi képességeink, bár sosem fejlesztettük őket, nagyon jók voltak, így egy gyors ámulás-ijedségpárosítást csináltunk. A többi fiú is visszaszállingózott a lépcsőhöz, mi pedig Liammal pánikban törtünk ki és bútorokat borogatva széledtünk szét. Néha megálltunk és egymás felé ordítottunk, hogy „szellemek”, majd mi is visszaültünk az eredeti helyünkre.
- Tehát, ha kérdésetek van, feltehetitek itt. –mutogatott Harry lefelé, majd Louis útmutatása alapján próbálta megtalálni a helyes irányt.
- Lent Harry, lent! –ordított neki, mire a többiek különféle égtájakra böktek az ujjukkal. –Jobbra lent Harry! –adta ki a parancsot, mire egy percre mindenki oda mutatott.

A szombati nap hamar elérkezett, a produkciót rengeteget gyakoroltuk. Elképesztő öt sráccal zártak össze a mentorok. A mentorunk Simon lett, aki egyébként nagyon kedves ember, csak a tévében tűnik másnak. Jól betanította nekünk a számot, semmi kétség nem volt ekörül, mégis mindannyian nagyon izgultunk. Az első tévés szereplésünk.
- Mindjárt mi jövünk. –huppant le velem szembe Niall. Tekintetem felemeltem a noteszomról, végig mértem a fiúkat. Az ír barát rögtön kiszúrta, hogy figyelem őket. –Mit irkálsz már abba? –nyúlt a kis könyvecske felé, amit én elrántottam előle, így az ülőalkalmatosságom előtt pár centire a földre került. Gyorsan becsuktam és a táskámba rejtettem, majd lazán átgördültem a hasamra, így jól láthattam a fiút.
- Semmi közöd hozzá. –feleltem tömören és tollamat a nyakán kezdtem húzogatni.
- Fejezd már be, mindjárt mi jövünk. Nem fogják már lemosni. –motyogta miközben tenyerével az arcomat tolta felfelé. Ismételt utasítására sem voltam hajlandó lemondani szórakozásomról, így lerántott a kanapéról és mellé kerültem.
- Rajzolok neked bajszot. –kattogtattam az írószerszámot, miközben felé fordultam. Lassan kezdtem arca felé közelíteni, akárhányszor a kezemre nézett megdermedtem.
- Szerinted, ha mozdulatlan vagy nem látlak? –nevetett és kikapta a tollat a kezemből.
- Egy próbát megért. –rángattam meg a vállam majd a tenyeremmel hosszában végig simítottam az arcát párszor. Ő is elkezdte az én orcámat simítgatni, ami nevetést váltott ki belőlünk, de nem hagytuk abba.
- Mi a.. –hallottam meg Liam hangját, aki távozott, majd a többi fiúval tért vissza. –Figyeljétek már mit csinálnak! –röhögött, mire a többiek is rákezdtek.
- Ez valami fura násztánc lehet. Megszakértem ezeket. –hajolt közelebb Zayn, olyan tudományosan kezdett minket nézegetni. Valóban igaza volt, ez közel sem tudható be normális dolognak. A következő percekben már a színpadra hívtak minket. A héten többször megfordultunk ebben a csarnokban is, de üresen valahogy kisebbnek tűnt. A színfalak mögül leskelődtünk a közönség felé, méregettük, hogy hányan lehetnek. Leginkább rajtam látszott az izgalom, aminek több oka is volt. Egyrészt egy olyan ruhát tukmáltak rám a stylisztok, amiért otthon lecsuktak volna, másrészt sosem léptem fel ennyi ember előtt, sőt előadás, így ha legurultam volna a szupersarkúmban a lépcsőn egy ország kinevetett volna. Harmadrészt, a gyógyszereimet sem vehettem be, nem szerencsés a színpadon lassúnak lenni. Mi jöttünk, a fiúkkal dinamikusan robbantunk ki a nézők elé és már énekeltünk is. Rövid szólót kaptam, enyémek voltak a nyitó sorok, úgyhogy nagyjából minden figyelmemet az éneklésre fordítottam az első pár másodpercben. A kórusban való éneklés kevesebb figyelmet igényelt, mert kevésbé hallható, ha valaki hibázik. A műsorvezető gyorsan elhadarta a telefonszámokat, kaptunk pár kritikát a zsűritől és le is mehettünk a pihenőbe izgulni. Az eredményekre sokat kellett várni, de mikor megérkeztek nem okoztak csalódást, legalábbis nekünk. Amikor kimondták a bűvös szót „One Direction” mindenki kiengedte magából az addig tartogatott indulatokat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése