Meghoztam a 11 fejezetet, remélem tetszik. Szeretem ezt a részt, de a következőt még ennél is jobban. Tehát ismét felajánlom a hétvégi dupla fejezetet, ha kapok 2-3 kommentet.Vagy tetszik/nem tetszik -et. Jó olvasást :)
11. fejezet
- Haló? –szóltam bele remegő hangon a megcsörrenő
telefonomba.
- Macie Johns? –kérdezte egy női hang.
- Én vagyok.
- Az anyja a tegnapi nap folyamán öngyilkossági kísérletet követett el. Sajnálom. –szólt újra, minél megértőbb hangon.
- Miért sajnálja? Ugye nem? –eredt el ismét a könnyem.
- Sajnálom. Ha gondolja, eljöhet megtekinteni a holttestet. A temetés időpontja.. –a telefon kicsúszott a telefon a kezemből és leültem, jobban mondva lezuhantam az ágy szélére.
- Macie kölcsön tudnád adni a.. –nyitott be Liam, akinek látványomtól a szava elakadt. Óvatosan megkerült, hogy szemből is láthassa a történést.
- Segíts. –nyögtem ki az egyetlen szót, ami eszembe jutott. Liam rövid habozás után felhúzott az ágyról és megölelt. Több szót nem tudtam mondani, néhány óra múlva a könnyeim is elfogytak. Az érzéseim csak úgy kavarogtak, egyszer mérges voltam, egyszer pedig végtelenül szomorú. Amikor megfordult a fejembe, hogy jobb így, rögtön mérges lettem magamra és akkor elkezdtem magamat okolni. Végül ennél a gondolatnál állapodtam meg.
- Az én hibám. –mondtam Liamnek és leültem az ágyamra.
- Macie.. –kezdte még bizonytalanabbul. –Mi csoda?
- Miattam halt meg. –hebegtem.
- Ki? –aggódó tekintetével rám fókuszált. Nem adtam neki választ, csak a kezébe adtam a telefonom. Lassan végig nézte az üzenetet, amit a kórház küldött, majd azt, amit tegnap kaptam az anyámtól. –Sajnálom. Nekünk holnap indulnunk kéne tovább, de én lemondom. –mondta lassan, szinte szótagolva. Megráztam a fejem. –Kérlek. –nézett rám, mire ismét fejrázást kapott.
- Macie Johns? –kérdezte egy női hang.
- Én vagyok.
- Az anyja a tegnapi nap folyamán öngyilkossági kísérletet követett el. Sajnálom. –szólt újra, minél megértőbb hangon.
- Miért sajnálja? Ugye nem? –eredt el ismét a könnyem.
- Sajnálom. Ha gondolja, eljöhet megtekinteni a holttestet. A temetés időpontja.. –a telefon kicsúszott a telefon a kezemből és leültem, jobban mondva lezuhantam az ágy szélére.
- Macie kölcsön tudnád adni a.. –nyitott be Liam, akinek látványomtól a szava elakadt. Óvatosan megkerült, hogy szemből is láthassa a történést.
- Segíts. –nyögtem ki az egyetlen szót, ami eszembe jutott. Liam rövid habozás után felhúzott az ágyról és megölelt. Több szót nem tudtam mondani, néhány óra múlva a könnyeim is elfogytak. Az érzéseim csak úgy kavarogtak, egyszer mérges voltam, egyszer pedig végtelenül szomorú. Amikor megfordult a fejembe, hogy jobb így, rögtön mérges lettem magamra és akkor elkezdtem magamat okolni. Végül ennél a gondolatnál állapodtam meg.
- Az én hibám. –mondtam Liamnek és leültem az ágyamra.
- Macie.. –kezdte még bizonytalanabbul. –Mi csoda?
- Miattam halt meg. –hebegtem.
- Ki? –aggódó tekintetével rám fókuszált. Nem adtam neki választ, csak a kezébe adtam a telefonom. Lassan végig nézte az üzenetet, amit a kórház küldött, majd azt, amit tegnap kaptam az anyámtól. –Sajnálom. Nekünk holnap indulnunk kéne tovább, de én lemondom. –mondta lassan, szinte szótagolva. Megráztam a fejem. –Kérlek. –nézett rám, mire ismét fejrázást kapott.
- Szia Macie! Részvétem, légy erős. –súgta a fülembe Harry
az utolsó szavakat és kibontakozott az ölelésből.
- Majd hívlak, ha végeztem. –mondtam halkan, majd megfordultam az ellenkező irányba. Végül sikerült meggyőznöm a fiúkat, hogy nélkülem utazzanak Magyarországra. Eleanor velem akart maradni, de diszkréten elküldtem őt a többiekkel. Nem vágytam másra, csak egy kis magányra, egy kis gondolkozási időre. Anya temetése két napra rá volt megtartva. Azon a két napon nem csináltam semmit, csak feküdtem az ágyon vagy festettem, amit naponta csak egyszer zavartam meg egy étkezéssel. A temetés lassan kezdődött. Fekete ruhás emberek, sokan, mint egy osztály sorakoztak fel a sír körül. „Madison Kimberli Gefferson, élt 41 évet, Isten óvja meg lelkét!” –olvastam magamban a sírra faragott feliratot. A pap elkezdte a gyászbeszédet, amin többen elsírták magukat, én pedig csak álltam ott, egyedül, mintha idegen lettem volna. Félóra elteltével befejezte a pap, leeresztette a koporsót, majd megkért mindenkit, hogy tegye rá az utolsó virágot a sírra. Én egy festményt hoztam neki búcsúzóképp, ami egy fény felé forduló, könyörgő lányt ábrázolt. Lassan lehelyeztem a sírra, majd elmondtam magamban egy imát és felálltam.
- Macie? –fogta meg valaki a vállam.
- Igen, én vagyok. –fordultam meg. Egy őszes hajú emberrel találtam magam szemben, aki felém nyújtotta kezét.
- Karl. –mutatkozott be nekem, de én nem fogtam vele kezet. Lassan elhúzta előlem a kezét. –Ő itt a kis Kim. –állt arrébb a szőke kislány elől, aki félénken köszönt nekem.
- Szerbusz Kimberli. –szöktek könnyek a szemembe, mikor megláttam az anyám hasonmását a kislányban.
- Szeretném Madison végrendeletét átadni. –nyújtott felém egy darab papírt.
- Mire véljem? –vontam fel szemöldököm és elkezdtem átolvasni. „Én alulírott Madison Kimberli Gefferson, lányomra Macie Haylei Johnsra hagyom lekötött bankóimat”. –Milyen pénzt?
- Anyukád spórolt pár eurót neked. –mosolyodott el halványan, majd ismét felvette a bús ábrázatot. –Pár hónapja, kórházba került. Gyógyíthatatlan betegnek diagnosztizálták. Utoljára még veled akart találkozni, aztán már nyugodtan meghalhatott. Bár én is nagyon vártam őt haza. De ő döntött így, tisztelem a döntését. –gördült végig egy csepp az arcán. Én is elsírtam magam, a hallottak alapján minden bizonnyal miattam tette. Karl sarkon fordult és lassan elsétált a kislánnyal.
- Harry? Én vagyok. –szóltam bele lassan a telefonba, miután meghallottam, hogy valaki beleszólt.
- Niall vagyok.
- Tudod adni Harryt? –csuklott el a hangom. –Beszélni szeretnék vele.
- Te nem csak beszélni szeretsz Harryvel. –tett csípős megjegyzést.
- Kösz, nem kell. –nyomtam le a telefont. Idegességem nem enyhült, földhöz vágtam a telefonom, aminek a képernyőre berepedt és többé nem reagált az érintésemre.
- Majd hívlak, ha végeztem. –mondtam halkan, majd megfordultam az ellenkező irányba. Végül sikerült meggyőznöm a fiúkat, hogy nélkülem utazzanak Magyarországra. Eleanor velem akart maradni, de diszkréten elküldtem őt a többiekkel. Nem vágytam másra, csak egy kis magányra, egy kis gondolkozási időre. Anya temetése két napra rá volt megtartva. Azon a két napon nem csináltam semmit, csak feküdtem az ágyon vagy festettem, amit naponta csak egyszer zavartam meg egy étkezéssel. A temetés lassan kezdődött. Fekete ruhás emberek, sokan, mint egy osztály sorakoztak fel a sír körül. „Madison Kimberli Gefferson, élt 41 évet, Isten óvja meg lelkét!” –olvastam magamban a sírra faragott feliratot. A pap elkezdte a gyászbeszédet, amin többen elsírták magukat, én pedig csak álltam ott, egyedül, mintha idegen lettem volna. Félóra elteltével befejezte a pap, leeresztette a koporsót, majd megkért mindenkit, hogy tegye rá az utolsó virágot a sírra. Én egy festményt hoztam neki búcsúzóképp, ami egy fény felé forduló, könyörgő lányt ábrázolt. Lassan lehelyeztem a sírra, majd elmondtam magamban egy imát és felálltam.
- Macie? –fogta meg valaki a vállam.
- Igen, én vagyok. –fordultam meg. Egy őszes hajú emberrel találtam magam szemben, aki felém nyújtotta kezét.
- Karl. –mutatkozott be nekem, de én nem fogtam vele kezet. Lassan elhúzta előlem a kezét. –Ő itt a kis Kim. –állt arrébb a szőke kislány elől, aki félénken köszönt nekem.
- Szerbusz Kimberli. –szöktek könnyek a szemembe, mikor megláttam az anyám hasonmását a kislányban.
- Szeretném Madison végrendeletét átadni. –nyújtott felém egy darab papírt.
- Mire véljem? –vontam fel szemöldököm és elkezdtem átolvasni. „Én alulírott Madison Kimberli Gefferson, lányomra Macie Haylei Johnsra hagyom lekötött bankóimat”. –Milyen pénzt?
- Anyukád spórolt pár eurót neked. –mosolyodott el halványan, majd ismét felvette a bús ábrázatot. –Pár hónapja, kórházba került. Gyógyíthatatlan betegnek diagnosztizálták. Utoljára még veled akart találkozni, aztán már nyugodtan meghalhatott. Bár én is nagyon vártam őt haza. De ő döntött így, tisztelem a döntését. –gördült végig egy csepp az arcán. Én is elsírtam magam, a hallottak alapján minden bizonnyal miattam tette. Karl sarkon fordult és lassan elsétált a kislánnyal.
- Harry? Én vagyok. –szóltam bele lassan a telefonba, miután meghallottam, hogy valaki beleszólt.
- Niall vagyok.
- Tudod adni Harryt? –csuklott el a hangom. –Beszélni szeretnék vele.
- Te nem csak beszélni szeretsz Harryvel. –tett csípős megjegyzést.
- Kösz, nem kell. –nyomtam le a telefont. Idegességem nem enyhült, földhöz vágtam a telefonom, aminek a képernyőre berepedt és többé nem reagált az érintésemre.
- Jó napot Miss Johns. –köszönt rám a régi ismerős. –Mit
adhatok?
- Whiskyt kérek. –mondtam egyszerűen. Az öreg bólintott, elém rakott egy poharat és töltött bele. –Még. –szóltam egyhangúan.
- Ünnepel valamit? –kérdezte egyszerűen az öreg.
- Nem. –mosolyogtam rá.
- Nem értem magát Miss Johns. –csóválta meg a fejét. –Haza költözik?
- Haza? –nevettem fel. –Nem, nem hiszem. Igazából fogalmam sincs, hogy mit csináljak. –gyűltek könnyek a szemembe.
- Nézze Macie. –emelte rám aranybarna szemeit a volt főnököm. –Én ki nem állhatom magát. Egyszerűen utálom, mindig is utáltam. Itt úgysem kap munkát, én elintézem, hogy ne kapjon. Menjen oda ahol szeretik. –még egy adagot öntött nekem.
- És ha sehol sem szeretnek? –néztem le a poharam aljára.
- Menjen oda, ahol szerethetik. Ezt én állom. –vette ki a kezemből a félig elfogyasztott italom, majd látványosan elfordult és nem foglalkozott többé velem. Ezután még összefutottam Georggal, aki értelmes beszélgetésre képtelen volt, így hamarosan faképnél hagytam őt és a reptérre mentem. A hatalmas kijelző előtt a bőröndömre ültem és szépen sorra végig mentem a nemsokára induló járatok listáján.
A berlini reptéren szálltam le. Az utcára lépve taxit fogtam, majd elindultam egy megadott címre. Egy szép hotel volt, teli elegáns bútorokkal és drága textíliákkal.
- Tudok segíteni? –kérdezte tőlem a portás, majd kérdő tekintetemre elismételte a mondatot angolul is.
- Igen, én a 216-os szobához jöttem. –olvastam fel egy kis papír fecniről.
- Sajnálom, de magán szoba, senkit sem vár. –mondta kis kutatás után.
- Remek. –mosolyogtam rá és elindultam a lépcső felé. A második emeletre érve megkerestem a megfelelő szobát és hangosan bekopogtam.
- Igen? –nyitott ajtót a még kissé kócos, barnahajú lány. –Úristen! –ölelt meg Eleanor. –Mégis hol voltál? Mi van a telefonoddal? –invitált beljebb a szobába.
- A halakkal úszik valahol a görög partoknál. –mosolyodtam el. –Szia Louis. –köszöntem az éppen ágyából feltápászkodó fiúnak.
- Macie! –sikított, majd felkapott és a levegőben megpörgetett. –Fiúk! –dörömbölt át a falon.
- Mi van? –jött be elsőként a nagyon kócos és még ennél is kómásabb Harry. Két percig állt és nézett, aztán megdörzsölte a szemét. –Szia! –szaladt hozzám és szorosan átölelt.
- Az Macie? –hallottam Zayn kérdését, mire Eleanor helyeselt és csoportosan ölelgettek tovább. Végül Niall került elém, aki nem szeretgetett, csak nézett rám.
- Sajnálom. –hangzott inkább kérdésnek a bocsánatkérése. Nem válaszoltam rá. Napokkal korábban eldöntöttem, hogy többet nem beszélek vele. Tudtam, hogy tőlem sem volt szép, hogy felültettem, illetve, hogy nem azért csókoltam meg, mert akartam tőle valamit, de azért tapintatosabb lehetett volna a telefonban, hiszen ő is tudta mi történt.
- Kár, hogy kihagytad a Magyarországi koncertet. Nagyon nagy buli volt. –kezdett mesélni Harry. –A magyar lányok szépek. –vigyorgott kacéran.
- Gondoltam, hogy csak ezért tetszett. –mosolyogtam rá.
- Igen és..
- Nem érdekel. –intettem le. –Igazából Eleanorhoz jöttem. Tanácsot kérni.
- Hallgatunk. –ültek le sorban az ágyra. Óvatosan kiemeltem a táskámból a végrendeletet, amit remegő kézzel nyújtottam a lány felé. A dohányzóasztalra ülve lassan futott a szeme a sorok között.
- Ez végül is jó hír, ugye? –adta vissza a papírt.
- Nem. –sóhajtottam, majd én is leültem velük szemben a fotelba. –Miattam halt meg. –szorítottam össze az ajkaim.
- Tessék? Nem! Ez nem a te hibád. –emelte rám barna szemeit El.
- Én akkor találkoztam vele, aznap. –böktem ki végül. –Találkoztam vele és.. –rám tört a sírás. Hiába is akartam volna kimondani, nem tudtam. Csak tátogtam, de hang nem jött a torkomon. Harry állt fel és megölelt. –Rákos volt. Csak velem akart lenni. Én meg. –próbáltam összefüggő mondatokat alkotni, de nem ment. Harry közben a hátamat simogatta és nyugtató szavakat dünnyögött a fülembe. –Én elküldtem. Ordítottam vele. Azt mondtam neki, hogy utálom. Miattam tette. –fejeztem be beszámolómat nehezen, majd Harry vállára döntöttem a fejem. A fiú nyugodtan tűrte, hogy a pólóját eláztatom könnyeimmel. Mikor kibontakoztam a karjai közül, nem mozdult meg, nem sétált el. Ő mellettem állt.
- Macie. –állt fel Liam is. –Én, elviszlek a vidámparkba. –jelentette ki, amitől apró mosolyra húzódott a szám.
- Aranyos vagy, de nem. Szóval én csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy jó ötlet-e Karlékhoz mennem?
- Karl? –vonta fel szemöldökét Louis.
- Karl az anyám férje. Vagy volt férje. –magyaráztam neki. –És van egy testvérem is.
- Testvér? –kérdezett vissza ismét.
- Igazából, féltestvér. –gondoltam bele akaratlanul is, hogy az anyám nem volt hűséges apámhoz. Megcsalta az emlékét valakivel. Én nem lettem volna képes mást szeretni, annak tudtában, hogy ő meghalt. Könnyek gyűltek a szemembe. –Nagyon hasonlít anyára. –Újabb gondolatok futottak át az agyamon. –Nekem ott a helyem. Neki se lesz anyja, segítenem kell neki.
- Nem! –vágta rá Eleanor. –Attól, hogy neked nem volt senkid, attól még neki is meg kell értenie, hogy az élet nem mindig ad.. –hirtelen hangja elhalkult és bocsánatkérdően nézett rám. Sajnos későn kapcsolt.
- Nem volt senkid? –visszhangozta Harry mellettem.
- Nem akarom nekik elmondani.
- Sajnálom. –húzta el a száját Eleanor. A fiúk értetlenkedése és találgatása végül megtörte a jeget és elmeséltem nekik mindent anyával kapcsolatban, de apáról nem szóltam.
- De legalább a tudat, hogy ő jól van, de már ő sincs. –fejeztem be a történetet. Harry ismét karjai közé zárt, éreztem, ahogy valami hideg rácsöppen a vállamra. Sír? Miattam?
- Ne menj el. –súgta a fülembe. –Én majd vigyázok rád.
- Whiskyt kérek. –mondtam egyszerűen. Az öreg bólintott, elém rakott egy poharat és töltött bele. –Még. –szóltam egyhangúan.
- Ünnepel valamit? –kérdezte egyszerűen az öreg.
- Nem. –mosolyogtam rá.
- Nem értem magát Miss Johns. –csóválta meg a fejét. –Haza költözik?
- Haza? –nevettem fel. –Nem, nem hiszem. Igazából fogalmam sincs, hogy mit csináljak. –gyűltek könnyek a szemembe.
- Nézze Macie. –emelte rám aranybarna szemeit a volt főnököm. –Én ki nem állhatom magát. Egyszerűen utálom, mindig is utáltam. Itt úgysem kap munkát, én elintézem, hogy ne kapjon. Menjen oda ahol szeretik. –még egy adagot öntött nekem.
- És ha sehol sem szeretnek? –néztem le a poharam aljára.
- Menjen oda, ahol szerethetik. Ezt én állom. –vette ki a kezemből a félig elfogyasztott italom, majd látványosan elfordult és nem foglalkozott többé velem. Ezután még összefutottam Georggal, aki értelmes beszélgetésre képtelen volt, így hamarosan faképnél hagytam őt és a reptérre mentem. A hatalmas kijelző előtt a bőröndömre ültem és szépen sorra végig mentem a nemsokára induló járatok listáján.
A berlini reptéren szálltam le. Az utcára lépve taxit fogtam, majd elindultam egy megadott címre. Egy szép hotel volt, teli elegáns bútorokkal és drága textíliákkal.
- Tudok segíteni? –kérdezte tőlem a portás, majd kérdő tekintetemre elismételte a mondatot angolul is.
- Igen, én a 216-os szobához jöttem. –olvastam fel egy kis papír fecniről.
- Sajnálom, de magán szoba, senkit sem vár. –mondta kis kutatás után.
- Remek. –mosolyogtam rá és elindultam a lépcső felé. A második emeletre érve megkerestem a megfelelő szobát és hangosan bekopogtam.
- Igen? –nyitott ajtót a még kissé kócos, barnahajú lány. –Úristen! –ölelt meg Eleanor. –Mégis hol voltál? Mi van a telefonoddal? –invitált beljebb a szobába.
- A halakkal úszik valahol a görög partoknál. –mosolyodtam el. –Szia Louis. –köszöntem az éppen ágyából feltápászkodó fiúnak.
- Macie! –sikított, majd felkapott és a levegőben megpörgetett. –Fiúk! –dörömbölt át a falon.
- Mi van? –jött be elsőként a nagyon kócos és még ennél is kómásabb Harry. Két percig állt és nézett, aztán megdörzsölte a szemét. –Szia! –szaladt hozzám és szorosan átölelt.
- Az Macie? –hallottam Zayn kérdését, mire Eleanor helyeselt és csoportosan ölelgettek tovább. Végül Niall került elém, aki nem szeretgetett, csak nézett rám.
- Sajnálom. –hangzott inkább kérdésnek a bocsánatkérése. Nem válaszoltam rá. Napokkal korábban eldöntöttem, hogy többet nem beszélek vele. Tudtam, hogy tőlem sem volt szép, hogy felültettem, illetve, hogy nem azért csókoltam meg, mert akartam tőle valamit, de azért tapintatosabb lehetett volna a telefonban, hiszen ő is tudta mi történt.
- Kár, hogy kihagytad a Magyarországi koncertet. Nagyon nagy buli volt. –kezdett mesélni Harry. –A magyar lányok szépek. –vigyorgott kacéran.
- Gondoltam, hogy csak ezért tetszett. –mosolyogtam rá.
- Igen és..
- Nem érdekel. –intettem le. –Igazából Eleanorhoz jöttem. Tanácsot kérni.
- Hallgatunk. –ültek le sorban az ágyra. Óvatosan kiemeltem a táskámból a végrendeletet, amit remegő kézzel nyújtottam a lány felé. A dohányzóasztalra ülve lassan futott a szeme a sorok között.
- Ez végül is jó hír, ugye? –adta vissza a papírt.
- Nem. –sóhajtottam, majd én is leültem velük szemben a fotelba. –Miattam halt meg. –szorítottam össze az ajkaim.
- Tessék? Nem! Ez nem a te hibád. –emelte rám barna szemeit El.
- Én akkor találkoztam vele, aznap. –böktem ki végül. –Találkoztam vele és.. –rám tört a sírás. Hiába is akartam volna kimondani, nem tudtam. Csak tátogtam, de hang nem jött a torkomon. Harry állt fel és megölelt. –Rákos volt. Csak velem akart lenni. Én meg. –próbáltam összefüggő mondatokat alkotni, de nem ment. Harry közben a hátamat simogatta és nyugtató szavakat dünnyögött a fülembe. –Én elküldtem. Ordítottam vele. Azt mondtam neki, hogy utálom. Miattam tette. –fejeztem be beszámolómat nehezen, majd Harry vállára döntöttem a fejem. A fiú nyugodtan tűrte, hogy a pólóját eláztatom könnyeimmel. Mikor kibontakoztam a karjai közül, nem mozdult meg, nem sétált el. Ő mellettem állt.
- Macie. –állt fel Liam is. –Én, elviszlek a vidámparkba. –jelentette ki, amitől apró mosolyra húzódott a szám.
- Aranyos vagy, de nem. Szóval én csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy jó ötlet-e Karlékhoz mennem?
- Karl? –vonta fel szemöldökét Louis.
- Karl az anyám férje. Vagy volt férje. –magyaráztam neki. –És van egy testvérem is.
- Testvér? –kérdezett vissza ismét.
- Igazából, féltestvér. –gondoltam bele akaratlanul is, hogy az anyám nem volt hűséges apámhoz. Megcsalta az emlékét valakivel. Én nem lettem volna képes mást szeretni, annak tudtában, hogy ő meghalt. Könnyek gyűltek a szemembe. –Nagyon hasonlít anyára. –Újabb gondolatok futottak át az agyamon. –Nekem ott a helyem. Neki se lesz anyja, segítenem kell neki.
- Nem! –vágta rá Eleanor. –Attól, hogy neked nem volt senkid, attól még neki is meg kell értenie, hogy az élet nem mindig ad.. –hirtelen hangja elhalkult és bocsánatkérdően nézett rám. Sajnos későn kapcsolt.
- Nem volt senkid? –visszhangozta Harry mellettem.
- Nem akarom nekik elmondani.
- Sajnálom. –húzta el a száját Eleanor. A fiúk értetlenkedése és találgatása végül megtörte a jeget és elmeséltem nekik mindent anyával kapcsolatban, de apáról nem szóltam.
- De legalább a tudat, hogy ő jól van, de már ő sincs. –fejeztem be a történetet. Harry ismét karjai közé zárt, éreztem, ahogy valami hideg rácsöppen a vállamra. Sír? Miattam?
- Ne menj el. –súgta a fülembe. –Én majd vigyázok rád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése