2012. okt. 13.

Tizedik fejezet



 Sziasztok! :) Meghoztam a 10 fejezetet, remélem tetszik nektek. Nos, mivel eddig minden nap hoztam bejegyzést, kivéve tegnap, arra gondoltam, ha ti is akarjátok, akkor ma hoznék még egyet (11). Két-három kommentet szeretnék visszajelzés gyanánt. Koszonomszepen :D
 Kattints a képre a teljes mérethez!Kattints a képre a teljes mérethez!
 Bal: első nap, jobb: második nap

 10 fejezet
Reggel ismeretlen helyen ébredtem hasogató fejfájással. Mellettem egy srác feküdt a padon, akiről szintén nem dereng, hogy kicsoda. Feleszmélésem után próbáltam beazonosítani a helyszínt és a történteket. Az előző estéről derengett, hogy egy kávézóba ültem be egyedül és megittam pár pohár bort. Onnantól teljes képszakadás. Pedig nem ott voltam, hanem egy másik vendéglőben, ami valószínűleg még nem volt nyitva, ugyanis egy vendég sem tartózkodott benne. Körbe néztem, de nem láttam senkit, úgyhogy a pulthoz indultam és lefőztem egy adag kávét. Mikor kész lettem a művelettel megpróbáltam kijutni, de zárt ajtók előtt találtam magam. További ötletem nem volt a távozással kapcsolatban, ezért beletörődően foglaltam helyet az egyik asztalnál. Az ivótársam is ébredezni kezdett, majd valamit mondott nekem és rám vigyorgott.
- Még angolul se tud. –meredtem magam elé, próbáltam felidézni a történteket. A srác nyújtózkodás után az ajtóhoz indult és kinyitotta azt. Az arcomra erőltettem egy mosolyt és kisétáltam mellette. Nem tartott vissza, így valószínűleg nem melegedtünk össze az este folyamán. A legelső velem szembe jövő taxit leintettem és közöltem vele úti célom. Gyors fizetés után az emeleti szobám felé vettem az irányt. Az emeleti társalgóban éppen vitatkozó banda fogadott, amikor megpillantottak elhalkultak.
- Hol voltál? –bukott ki az ideges Eleanorból a kérdés.
- Nem tudom. –válaszoltam rá, miközben leültem egy fotelbe.
- Mi az, hogy nem tudod? –szökött feljebb Eleanor hangja, mire Louis hátulról átkarolta. Gondosan figyelemmel kísértem a mozdulatsort.
- Csak nem emlékszem. –rántottam meg a vállam.
- Ugye nem valami pasival voltál? –emelte rám ismét szemeit, aminek a reggeli kávémhoz hasonló színe volt.
- De. –feleltem közömbösen. –Szerintem ő volt a pultos, mert volt kulcsa az ajtóhoz.
- Gratulálok hozzá. –hallottam Niallt, aki éppen pár fotellal arrébb ült le.
- Kösz. –vetettem oda. A szobámba mentem, ahol egész napos nyugalmat találtam. Hamar álomba merültem és csak másnap délben ébredtem fel, frissen és kipihenten. Kettőkor indultunk tovább Görögországba, így még volt időm rendbe szedni magam. A repülő úton Eleanor vallatást tartott, és mint, ahogy nézésével korábban ígérte, beszélnünk kellett. Néha hallottam a többieket, ahogy éppen valamin nevetnek, vagy fennhangon beszélgetnek, egymást túlkiabálva. Meglepetésemre Eleanornak eszébe sem jutott felhozni a Niall témát, ami tényleg nagyon meglepett, hiszen ő mindenkiből szerelmespárt akar csinálni. A reptérről hamar kijutottunk, ami elég viszonylagos, hiszen a fiúk még vagy fél órát bent töltöttek. Először Harry feje tűnt ki a tömegből, majd ismét elvesztettem. Szememmel Eleanort kerestem, de ő sem volt már ott. A táskámat előzetesen Eleanor megfogta és köddé vált vele. Negyedórán át bolyongtam még a terminál előtt, aztán a vele szembe lévő téren egy lehuppantam egy padra. Kezem a térdemre támasztottam és rá a fejem.
- Eleanor és a bugyuta békítő hadjáratai. –hallottam meg Niall hangját, aki felém közeledett. –Gondolom a te táskád is elvitték. –ült le mellém, én megráztam a fejem. Egy óra néma üldögélés után végre eszembe jutott egy értelmes pénzszerzési javaslat.
- Nem akarsz gitározni? –sandítottam a padon elterülve ülő Niallra.
- Nem. –tápászkodott fel. Egy kis idő múlva neki is leesett, hogy miért kérdeztem meg tőle. Elővette a gitárját és játszani kezdett rajta, én pedig lábammal doboltam a ritmusra. Hamarosan felcsendült a színtiszta hangja is. Egy megnyerő ferde mosolyt villantott, miközben én elindítottam körbe a közönségünk körében a kalapom. Én is elkezdtem énekelni a magam hamiskás hangján.
- „Cause I remember every sunset
 I remember every word you said
We were never gonna say goodbye
Singing la-da-da-da-da
Tell me how to get back to
Back to summer paradise with you
And I'll be there in a heartbeat”
–itt egy darabig csak gitározott, majd jelentőségteljesen belefúrta tekintetét az enyémbe és tovább énekelt.
- „I remember where we first kissed
How I didn't wanna leave your lips
And how I've never ever felt so high
La-da-da-da-da”
–az első sor után megakadt a hang a torkomban és csak ütöttem neki a ritmust. A végén elkapta fejét és a közönségnek énekelte tovább a dalt. Mikor befejezte, a jelenlévők megtapsolták és visszajutatták a kalapomat hozzánk. Tartalmát látva meggyőződtem róla, hogy tetszett nekik a műsorunk.
- Még egy ebédet is fedez. –adtam a kezébe az aprópénzt.
- Alig várom, hogy Eleanor és Louis összevesszenek! –dünnyögte miközben kinyitotta a leintett taxi ajtaját. Fejével felém biccentett, hogy üljek be előtte. –Én is kidobatom majd őket a kocsiból egy puszta közepén, ahonnan csak egy hét múlva érnek haza. –dünnyögött tovább, majd becsapta maga mögött az ajtót. Ezek után nem szóltunk egymáshoz.
Másnap egy tengerparti fotózásra kellett mennünk. Kivételes alkalom volt, amikor nem a stúdiókban animáltak mögénk valamit, hanem a természetes környezetben oldották meg. Sokkal felszabadultabban álltam be a képekhez, ami a fotókon is meglátszott. A fiúk feladata egyszerű volt, csinálják, amit szoktak.
- Nekem ez a kedvencem. –böktem rá az egyik képre, amikor végig nézhettük őket.
- Ja, ez tényleg jó. –vigyorodott el Zayn. A képen én és ő voltunk, ahogy a nyakában ülök és éppen valamin nagyon nevetünk. Rövid tanakodás után, a fotósunk is beleegyezett, hogy címlapra kerülhet a képünk, mire Zaynnel közös örömtáncot lejtettünk.
- Nagyon bénák vagy. –állt mellénk Harry, aki megmutatta, hogy szerinte milyen egy igazi tánc, aminek a végén egy bugyuta pózt vett fel.
- Végeztél? –kérdezte Zayn, mikor Harry már egy perce állt ugyanúgy. –Végeztünk? –fordult át a fotóshoz, aki bólintással jelezte, hogy már elmehetünk. A telefonom csörögni kezdett, de én ügyet sem vetettem rá.
- Nem veszed fel? –kérdezte Eleanor.
- Nem. –ráztam meg a fejem. –Biztos csak Mark az.
- És ha fontos? –nézett át barátnője válla fölött Louis.
- De nem az. –mutattam felé a telefon kijelzőjét.
- Macie ez ismeretlen szám. Vedd már fel! –parancsolt rám El. Arrébb mentem pár métert és a móló korlátjának támaszkodva beleszóltam.
- Halló! Itt Macie Johns.
- Szia Macie! Én vagyok az. –hallottam meg az ismerős hangot a túloldalról. –Az anyád.
- Várj. –pillantottam a többiek felé, de ők nem figyeltek. –Jó, mondjad.
- Én csak gondoltam, hogy összefuthatnánk. –kezdte el kedves hangon. –Éppen én is Görögországban vagyok és láttam a tévében, hogy te is. Szóval lehetne, hogy…
- Anya! –szóltam bele a telefonba, mire néhány szempár rám szegeződött. Kicsit lejjebb vettem a hangerőmet. –Nem! Sejtem miért akarsz velem találkozni, ilyen hirtelen ennyi év után.
- Macie én nem tennék olyat, te is tudod. Nagyon jó életem van itt, a férjemmel és a gyerekünkkel.
- Miféle gyerek? –csattantam fel. Egyre több szem nézte, hogy mit csinálok. Próbáltam megtalálni a normál hangszínemet. –Gratulálok, mikor akartál szólni, hogy van még egy gyereked?
- Most, ha találkoznánk, elmondanám. Macie, jó lenne téged látni.
- Örülök, hogy azért eszedbe jutott, hogy én is élek. –vágtam hozzá indulatosan, majd ismét megpróbáltam megütni a legmegfelelőbb hangerőt. –Egyetlen egy esélyed van. Érted? Nem több. Ez az utolsó. –beszédstílusom itt már inkább fenyegetőzővé vált, minden szó egy darabot tépett ki a lelkemből. Akaratlanul is visszagondoltam a napra, amikor utoljára láttam őt. Amikor megígérte, hogy mindjárt jön és elhagyott. Magamra hagyott. Egyedül voltam és féltem, féltem mindentől és mindenkitől, de ő soha többé nem jött vissza értem. Összeszorítottam a kezem, legszívesebben ordítottam volna, úgy fájt az egész. Mérges voltam és elhagyatott.
- Rendben, akkor holnap.. –felelt a telefonba boldogan, majd elmondta a címet és az időpontot és lerakta. Pár percig még álltam ott, próbáltam visszanyerni higgadtságom, de miután rájöttem, hogy ez nem fog megtörténni visszasétáltam a többiekhez.
- Na, fontos volt? –nézett rám Eleanor. Ezek szerint, nem hallották, amit beszéltem a telefonba, ez egy kicsit megnyugtatott.
- Nem. –vettem fel vele a szemkontaktust, majd lehajtottam a fejem. –Menjünk el színházba. –vetettem fel a gondolatot, hátha áttereli az eddigieket egy jobb irányba. A többiek beleegyezése után elindultunk a színházba, amit még az ókorban építettek és ott léptek színpadra az első színészek. Nem tudom, hogy mit néztünk meg, egyáltalán nem figyeltem rá oda. A fiúk az előadás után felszaladtak, illetve sokkal inkább leszaladtak és eljátszották a Harry Potter és a Twilight keverékét. Eleanor vigyorogva állt fel és megtapsolta a csodálatos drámajátékot. Én is tapsoltam nekik egy kicsit, majd ismét elmerültem a gondolataimban. Nem emlékszem, hogy mentünk haza, vagy mit csináltunk még aznap, csak arra emlékszem, amit gondoltam akkor. Az idő, mint mozdulatlan szobor, szinte megállt. Egy hétnek is tűnt az a pár óra, amit a találkozásig el kellett töltenem. Végül egy festménybe raktam el az érzelmeimet. A találkozás előtt fél órával odaértem a megbeszélt helyre és még ugyanennyit kellett várnom arra, hogy megérkezzen. Egészen megváltozott. Hajában őszes tincsek jelentek meg, arca beesett volt, szeme pedig mattul meredt rám.
- Annyira megnőttél kicsim! –ölelt át. Az egész annyira valótlannak tűnt. Mintha kívülállóként szemléltem volna a dolgokat, mintha már nem tudnám megérinteni őket.
- Te is? –vontam fel a szemöldököm. Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Egy kis kávézót választottunk, ahol megbeszéltük a dolgainkat. Sokszor éreztem, hogy ég a torkom vagy éppen, hogy készülnek feltörni a könnyeim, mikor arról beszélt, hogy miért ment el. Indokát nem tartottam ésszerűnek, hiszen én is léteztem. Ott voltam és vártam. Fizetés után elindultunk sétálni, egy romokkal teli parkba.
- Mesélj róluk. –köszörültem meg a torkom és meredten bámultam egy fél oszlopot.
- Nos. Én és Karl összevesztünk. –kereste a tekintetem. –Reméltem, hogy egy darabig nálad lakhatnék..
- Hát innen fúj a szél. –nevettem fel keservesen. –Gondolhattam volna.
- Én előbb is meg akartalak keresni téged, ne haragudj, hogy nem tettem. –magyarázkodott. –Szükségem van rád, értsd meg!
- És egy 14 éves gyereknek az anyjára nincs? –pattantam fel és eleredtek a könnyeim. –Mit gondolsz mégis? Majd én segítek neked? Ott hagytál! –kiabáltam rá, mire a körülöttünk sétálgató emberek is felfigyeltek.
- Az anyád vagyok. Segítened kell! –emelte fel ő is a hangját.
- Igen? Tényleg? Te nem az én anyám vagy! –ordítottam, ahogy a torkom bírta. –Valaki másé biztos, de hogy az enyém nem, az biztos. Neked se kellettem, te se kellesz nekem. –tettem hozzá és elviharzottam a helyszínről. A hotelhez érve nem a szobámba siettem, hanem le a bár részébe. A banda is éppen ott biliárdozott, de nem szerettem volna senkivel megbeszélni a történteket.
- Kérem! –állítottam meg a pincért, aki éppen egy adag whiskyt vitt ki valakinek. Gyorsan lehúztam az egész poharat. –Van még ebből? –szipogtam.
- Van, hölgyem. Üljön le és hozok egy pohárral.
- Óhó, félreérti. Én egy üveggel szeretnék. –mondtam, mire ő meglepődött, de végül kiszolgált. Az újonnan szerzett italommal a szobámba siettem. Hallottam, hogy utánam kiabálnak, de rájuk sem hederítettem. Magamra zártam az ajtót és sírva lecsúsztam rajta a földig. Az ivásban majdnem megfulladtam, de nem érdekelt. Csak felejteni akartam.
- Nyisd már ki! –dörömböltek az ajtómon. Nem akartam kinyitni, nem akartam beszélni senkivel. Egyszerűen meg akartam semmisülni. A telefonom percenként csörrent meg, ő volt az. Néha kinyomtam, néha hagytam csörögni. Aztán mikor újra megszólalt felkaptam és beleordítottam. „Gyűlöllek” –és lenyomtam. Még egy SMS érkezett tőle, nehezen kibogarásztam. „Sajnálom. Mindig szerettelek!”, suttogtam el az üzenetet, majd elhalkult körülöttem a világ. Az egész egybefolyt én pedig csak léteztem, de nem éreztem, nem tettem semmit.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése