2012. okt. 16.

Tizenharmadik fejezet

Sziasztok. Ma is hoztam egy fejezetet, bár nem tudom, hogy hányan olvasnak és hányan nem. Nos, az a helyzet, hogy ma írtam meg a történet befejező részét, ami nem olyan lett, ahogy elterveztem, de hát durván hangulat ember vagyok, ezért egyik nap vidám fejezet van, másik nap pedig szomorú. Viszont, nem rohanok ennyire előre, hiszen a közte lévő űrt még ki kell töltenem, úgyhogy a történetnek még nincs vége. Remélem tetszik a fejezet, nekem ebben van az egyik kedvenc jelenetem :) Jó olvasást és írjatok komit legyetek szívesek! :))
Kattints a képre a teljes mérethez!

13. fejezet - feszültség



- Kedden dolgozat biológiából? Segítsek felkészülni? –nevettem el magam a faliújságján talált cetlin.
- Igen. Nem. –pirult el, mire nekem is leesett, hogy mit mondtam.
- Én nem úgy értettem. –gyorsan végig mértem az alatta található asztalt, ami teli volt tini ninja teknőc figurákkal és képekkel. –Ő ki?
- A bátyám. –mosolyodott el és mellém lépett. –Nem tudsz nekem képet mutatni.. Róluk?
- Nincs képem róluk. –motyogtam. –De keressünk rá. –javasoltam és bekapcsoltam az asztalon elhelyezett számítógépét. Niall mellém húzott még egy széket és helyet foglalt. A kereső pár percen belül kiadta az anyám egyik közösségi portálra feltöltött adatlapját.
- Van ilyened? –böktem a monitorra. Niall készségesen elvette előlem a billentyűzetet, beírta a felhasználó és jelszavát. Az oldal továbblépve beengedett az adatlapra. –Ő anya. –keresgéltem a képek között. –Az Karl és a gyerekük Kimberli. Ő itt pedig az apám. –kattintottam a következő képre.
- Miért nem mész el apukádhoz? –fürkészte a képet.
- Én voltam nála múltkor. –erőltettem mosolyt az arcomra.
- Látom, hogy baj van. –kapcsolta ki a gépet, keresztülnyúlva rajtam. A szobája ajtajához sietett és kitárta azt. –Köszi, anyu. –vett el tőle egy tálcát, rajta két pohárral. Közben átültem az ágyba, ahol kényelmesen befészkeltem magam a sarokba. –Kakaó idő. Mint az ötórai tea. Csak kakaó. –nyújtotta át az egyik poharat. Megvártam, amíg ő is elhelyezkedik.
- Apa már nem él. –vágtam bele a közepébe. –Meghalt, még kiskoromban. Ő az én példaképem. Talán az idő faragott belőle ideállt, de ő nem önszántából hagyott el és ez nekem elég.
- És ha az anyukád? És ő? Akkor te? –kérdezte rövid gondolkozás után. Sejtettem mire akart kilyukadni, bólintottam. –Miért nem mondtad el nekünk? Mármint Harry biztos tudja..
- Nem, ő sem tudja. Eleanor tudja és most már te.
- Te meg Harry nem beszéltek meg mindent? –puhatolózott, én ismét leszűrtem, hogy igazából nem erre kíváncsi.
- Én és Harry nem vagyunk együtt, és soha nem is voltunk. –mosolyogtam rá. –Barátok vagyunk, ennyi.
- Van valami furcsa a kapcsolatotokban. –tekintete messzire nyúlt, majd felém fordult. –Ne értsd félre, és én nem tudom elmagyarázni, hogy mi az, de ti nem vagytok barátok..

- Gyere már, ez csak poén. –rángatott Niall egy színpad felé. Az egész terem üres volt, de én akkor sem akartam felmenni. Telefonját lehelyezte az egyik székre, ahonnan felveheti a táncunkat. Az ír néptáncot akarta megtanítani nekem, ami nem ment könnyen, mert botlábam van az ilyesmihez.
- Nem kelljen már Niall. –röhögtem a földön ülve. –Harmadszor esek el, ez lehetetlen!
- Csak egyszer, még utoljára. –húzott fel a földről és ismét belekezdett. Próbáltam őt követni, de nem sikerült. Ő ugrabugrált én pedig álltam mellette.
- Na, elég. –fogtam meg a karját, mire abbahagyta. –Láttam az iskolát most már, ahova jártál, menjünk tovább. –Niall vállat vont és átkarolva kivezetett az épületből.
- Most hova? Megnézzük az ovit? –szekáltam őt egy kicsit.
- Vicces vagy. –grimaszolt rám. –Nem, megmutatom az egyik kedvenc helyem.
- Biztos, hogy nem fog esni? –néztem fel az égre, ahol sötét felhők gyülekeztek. Ő megrántotta a vállát és céltudatosan tartotta az irányt.
- Sokat voltam itt. –nézett körül egy kis tó partján. Nagyjából a semmi közepén lehettünk. –Mindig itt ültem. –mutogatott egy fa alatti apró gyeprészt. –Ide jártam gondolkozni, tanulni, enni, itt csókolóztam először, hát tulajdonképp itt laktam. –mélázott el az emlékeiben. Hirtelen dörgés zavarta meg a hely nyugalmát. Ijedten összerezzentem.
- Mennünk kéne. –próbáltam utalni az eső közeledtére. Újabb dörgésnél már nem tudtam tartani a higgadt hangszínemet. –Menjünk.
- Ugyan már, csak esni fog. –fordult felém mosolyogva. A dörgések egyre sűrűbbek lettek, néha villámcsapások is kísérték őket. Egész testemben remegtem.
- Menjünk már kérlek! –sikítottam szinte rá a fiúra, amikor megjelentek az első esőcseppek is. Egy villám pár száz méterre csapott be egy fába, ami nyikorogva adta meg magát és hangos csattanással a földre dőlt. Ekkor betelt a pohár és eltört a mécses. Riadtan ugrottam közelebb a fiúhoz és próbáltam elbújni a világ elől.
- Te sírsz? –próbált távolabbra húzódni tőlem, de minden mozdulatát követtem a testemmel. A dörgésekre ritmusosan rezzentem meg, némán sírtam. –Te félsz a.. a vihartól? –kérdezte bizonytalanul, érezte a helyzet komikusságát. Aprót bólintottam. Az ölelés egyre szorosabbá vált, néha egy puszit nyomott a fejem búbjára. A vihar lassan kezdett alábbhagyni, az eső szelíden mosta a tóvizét. Hátamat az egyik kezével gyengéden simogatta, ami néha elkalandozott onnan. Nem volt ellenemre. A dolgok egymás után következtek be. Először csak csók volt, aztán a földön folytatódott. Éreztem, hogy a fiú nem tudja, meddig mehet el, éreztem, hogy minden mozdulatát habozás előzi meg. Lassan felülre kerültem, ő pedig lehúzta a nadrágomat. A sajátját is észrevétlenül letornázta. Semmit sem csináltam, csak térdeltem mellette és csókoltam. Lassan mozogni kezdett, engem pedig még soha sem érzett melegség járt át. Néha kinyitotta a szemét és az arcomat fürkészte. Gyors mozdulattal ismét maga alá tepert. Tekintete lejjebb tévedt, szinte megmerevedett.
- Te? Én úgy sajnálom. –gyűltek könnyek a szemébe és rám segítette a nadrágom. Felhúzta a sajátját is majd mellém ült. Lábait melléig húzta, fejét a térdén támasztotta meg. Üveges szemmel nézte, ahogy a sárban a kis vértócsa egyre jobban felhígul az esőtől.
Néhány napot még náluk töltöttünk. Többnyire feszült csend honolt, vagy éppen úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna aznap. Niall sok mindent megmutatott és elmondott a hazájáról.
- Figyelj Macie, nem kéne ezt megbeszélnünk? –fordult felém.
- Micsodát? –kérdeztem vissza, bár nagyon jól tudtam mire céloz. Nem tudtam még feldolgozni a történteket, nem is akartam hozzá segítséget kapni.
- Igaz is. –köszörülte meg a torkát. –Halloween van, gondoltam elmehetnénk cukorkát gyűjteni.
- Szeretem a cukorkát. –egyeztem bele. Az egész napot a jelmezeink kitalálásával töltöttük. Estére megszületett a döntés, klasszikus vámpírnak öltöztünk be. Főleg azért, mert mire dűlőre jutottunk bezártak a jelmezkölcsönzők és ezt volt a legkönnyebb kivitelezni.
- Csinos. –mutatott a szakadt fekete harisnyára, amit felvettem.
- Cukrot vagy csínyt! –kiabáltunk rá az első emberre, aki ajtót nyitott. Nevetve adott át nekünk pár tábla csokit, majd a családját is hozzánk hívta.
- Nem tudom, mi olyan vicces ezen. –tettem keresztbe a karjaimat, mikor kiléptünk az utcára.
- Szerintem csak az, hogy nem vagyunk öt évesek. –karolta át a derekamat, majd gyorsan elkapta a kezét. Nem értettem, hogy miért csinálja mindezt. Hiszen tudtuk jól, hogy nem lesz kapcsolat belőle. A pillanat hevére fogtuk és jó is volt úgy. Talán nyomasztotta a bűntudat érte. Gondolatainkba merülve indultunk vissza Londonba. Megint a kínos csend nyerte meg a megtiszteltetést, hogy hazáig követhetett minket. Gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy alig két óra lefolyása alatt elértük a házat. A meztelen Harry látványa azonban gyorsan visszaterelt a valóságba.
- Ó, fúj haver. –fakadt ki Niall. –Öltözz már fel.
- Sziasztok! –magára tekert egy takarót, aminek mintáját és formáját gondosan belevéstem az emlékezetembe, majd felénk kezdett közeledni tárt karokkal.
- Ne, engem ne. –nevettem el magam, mire Harry az egyre hátrébbhúzódó Niallra vetette magát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése