20 fejezet - Vallomás
A köd mögül itt-ott felcsillant a napnak a sugara. Viharos
éjszaka után, párás időre pirkadt. A táj tejfehér volt, két méternél tovább
ellátni nem lehetett. Mindezt a kocsiból szemléltem, amit Harry vezetett,
mellettem pedig Niall ült. A fiú vidámsága töretlen maradt, igyekezett pozitív
gondolatokat sugározni felém, ám akkor nem voltam vevő a viccekre. Egy stúdióba
mentünk, ahol Niall és én bejelentettük, hivatalosan is, hogy egy párt
alkotunk. A sminkesek, fodrászok és stylistok azonnal kezelésbe akartak minket
venni, de én nem hagytam magam. Niall készségesen belevetette magát a
készülődésbe. Harry hátulról átölelt, én pedig karba tett kézzel vártam, hogy végre
felmehessünk a színpadra.
- És akkor most jöjjön Macie Johns és Niall Horan! Nagy tapsot nekik! –konferált fel minket egy fiatal, barna hajú lány. Kedves arca volt, reméltem, hogy ehhez kapcsolódik a jelleme is, nem akartam, hogy megforgassák bennem a kést.
- Szia! Sziasztok! –zengtük kórusban Niallal, integettünk egy kicsit a kivételesen élő és eleven közönségünknek.
- Sziasztok. –köszöntött minket. –Hogy vagytok?
- Azt hiszem jól. –fürkészte arcomat Niall. –Éhesen.
- Jó. –nevette el magát a lány, majd komolyabb hangnemre váltott. –Nem kerülgetném a forró kását, tudjuk, jól miért is vagyunk itt. –kis szünetet tartott, mikor bólogathattunk, a közönség soraiból pedig trágár szavakkal illethet engem egy bekiabáló. –Tehát, Niall és Macie egy pár? Együtt vagytok?
- Igen. –felelte Niall és megfogta a kezem. A közönség tinédzser lány tagjai hőbörögni kezdtek, ismét bekiabáltak többen.
- Kérlek! Ha kérdéseitek vannak, bátran tegyétek fel. –csitította a közönséget a lány. A közönség soraiból néhányan feltették a kezüket. –Nézzük, te csíkos pólóban, szőke haj. Igen, te.
- Én csak szeretném megkérdezni, hogy ki lesz a következő? –kérdezte, majd visszaült a helyére. Harry a színpad oldaláról bocsánat kérően nézett rám, gondolom látszott az arckifejezésemen, hogy kezd velük elszaladni a ló. A többi ember helyeselt egy darabig, majd újabb kérdező akadt.
- Ribanc! –ordította sírva. Nem értettem a reakcióját, Niall kezét szorongatva próbáltam erőt venni magamon.
- Múltkor látták, hogy egy idegen ember megy fel hozzád egy kislánnyal, aki nagyon hasonlít rád. –talált bele az egyikőjük a fájó pontba.
- Ő az anyám volt férje. –mondtam remegő hangon.
- Volt férje? Akkor biztos tőle örökölted, hogy ekkora ribanc vagy! –ekkor eleredtek a könnyeim. Nem tudtam eldönteni, hogy menjek-e oda és felpofozzam, vagy inkább csak üljek és sírjak. Ekkor Niall védelmembe kelt és csitítani kezdte a közönséget, ám az nem hallgatott el.
- Hagyjátok őt békén! –rontott fel a színpadra Harry. –Semmi okotok nincs őt bántani.
- Szerbusz Harry. –vonta meg a vállát a lány, aki arcáról lesütött az értetlenség és meglepettség.
- Szia. –küldött csábos mosolyt felé, majd ismét a közönséghez fordult. –Macie nem ribanc és semmi más sem. Ő is ember, aki ugyanolyan bánásmódot érdemel, mint én. Mint ti. –itt egy pillanatra rám nézett. Magamban nyugtáztam megszólalásának eredetét, ami megmelengette a lelkem. Emlékezett rá és ez nekem nagyon jól esett. –Mi sosem voltunk egy pár.
- Ezt most akkor nem igazán értem. –ingatta tekintetét rajtunk. –Pedig..
- Nem, nem voltak. –erősítette meg Niall.
- Csak színjáték volt az egész. Remus idióta ötlete. –magyarázta Harry. –Nem érdekel, hogy mi lesz ennek a következménye, de nem hagyhatom, hogy így bánjanak Macievel. –fejezte be és elviharzott.
- Tehát csak színjáték volt. Mégis mire volt jó? –fordult felém a lány.
- Nem tudom. –ráztam meg a fejem. –Én ide jöttem Londonba és ezt a munkát kaptam.
- Miért vállaltad el, ha nem akartad? Már gondolom, hogy nem akartad.
- Persze, hogy nem akarta. –vágta rá helyettem Niall. –Macie elég társaságkerülő típus, utálja a felhajtást. Beszélgetni sem igen szeret, olyan, mint Harry. Ők nem nagyon beszélnek, gondolom ezért az a furcsa kapcsolat kettőjük között.
- Az előbb azt mondta Harry, hogy nem volt kapcsolat. –vonta fel szemöldökét a műsorvezető.
- Hát, olyan kapcsolat nem. Ők csak, nem tudom. Nem lehet elmagyarázni. Olyan, mintha lelki társak lennének vagy testvérek. Tényleg nem tudom elmagyarázni.
- Nem vagy féltékeny?
- Nem. –vonta meg a vállát Niall. –Én hiszem, ha lenne okom rá, akkor most nem lennénk itt.
- Visszatérve, miért vállaltad el?
- Nem volt más választásom. –mondtam halkan, füleimben még csengettek Eleanor szavai. „Mindig van más út”, nekem most miért nincs? Vakon tapogatózom, élek, hogy meghaljak. Úgy éreztem ideje megosztani mindenkivel, minden jó és rosszakarómmal, hogy miért tettem. –Volt, hogy az emberek azt hitték, hogy elhagytam a családomat és a gyerekemet. Ez nem igaz, én azért mondtam Remusnak, hogy ne kelljen ide jönnöm. Az apám kiskoromban halt meg, az anyám elhagyott. Nyilván tudjátok, hogy az anyám nem régiben hunyt el. –könnyek gyűltek a szemembe. Nem tudom, miért fájt ennyire az elvesztése, hiszen nem tekinthettem biztos pontnak az életemben. Ő volt az én anyám, aki mégsem az anyám. A távoli rokon, akit egyszer viszont láthatunk. Azt hiszem, csak a tudat, hogy többé ő sincs, az fájt. –Az említett kislány pedig a féltestvérem.
- Értem. És Niallal, hogy kezdődött ez az egész? –terelte el a témát, látta, hogy erről nem az erősségem beszélni.
- Hát azt hiszem eleinte még nem akartunk egymástól semmit. –emeltem óvatosan Niallra a szemem, féltem, hogy rosszat mondok.
- Te nem. Én igen. –mosolyodott el, majd kérdő tekintetem láttán magyarázni kezdte. –A lány, akit vártam, mert beszélni akartam vele te voltál. Ahogy az a lány is, akivel törődnöm kellett volna, mint sem bántanom.
- Hogy ez milyen aranyos. –nevetett a műsorvezető. Nekem is mosoly ült ki az arcomra, jól esett, hogy már akkor is engem szeretett és ennyi idő alatt ez nem változott meg. Jót tett az önbecsülésemnek és egy ilyen apró örömre szükségem is volt. Örültem is és fájt is, hogy ez már nem lesz sokáig így.
- És mióta is vagytok együtt? Már akkor is együtt voltatok, amikor Írországba utaztatok?
- Nem, akkor még nem. –válaszolt helyettem Niall. –Azt hiszem, akkor szerettünk egymásba igazán. Én nem bánom. –célzott burkoltan, közben arcomat fürkészte. Bólintottam egy aprót. Talán akkor történt, talán nem. Képtelen voltam végig gondolni ezt a folyamatot, nem ezen járt az agyam.
- Macie, úgy tudjuk a galéria megnyitód estélyét a kórházban töltötted. Tálán várható egy Horan bébi? –kérdezte a lány. Szeme kíváncsian csillant meg, epekedve várta a válaszom, hogy aztán mindenki nagy sztorit csinálhasson belőle.
- Nem. –húztam el a számat. A közönség érdeklődését sem elégítettem ki ennyivel, sem a műsorvezetőét, sem Niallét, akinek azóta sem mondtam el, hogy mit mondott az orvos. Most van másik lehetőségem, van két út. Hazudhatok mindenkinek, beleértve Niallt és a bandát is, vagy mindenkinek elmondom az igazságot. Nem akarok hazudni. A torkom elszorult, beszélni csak alig tudtam volna. A szavakat kerestem, hogy elmondhassam, de nem találtam őket. Annyi mindent tudtam volna mondani, de mégis olyan kevésnek éreztem a beszédet, amit magamban elmondtam. Néhány napja már ezt a kis beszédet alakítgatom, de nem sikerül kimondanom. Mély levegőt vettem. –Rákos vagyok. –mondtam, miközben lecsuktam a szemem, hogy ne lássam a reakciókat. A beteg agyam több százas fordulatszámmal zakatolt, át és túlgondolta az egész életet. A fájdalom, mint egy kis szörnyecske kapaszkodott bele karmaival a lelkembe és tépte cafatokra. Elérkeztem egy olyan részhez, ahol élőhalottként tengetem a napjaimat, tudatában annak, hogy bármelyik percben, másodpercben elveszíthetem az életem. Sokszor gondoltam a halálra, mint lehetőségre, de most. Most, hogy elérkezett féltem tőle. Gyors halált akartam, nem pedig egy olyat, ami évekig is eltarthat és szenvedéssel jár. Igazságtalannak tartottam, hiszen annyit szenvedtem már, annyi kínt elviseltem és pont én. Hallottam, ahogy gyorsan reklámot intéznek, de a szemem nem akartam kinyitni. Nem akartam meglátni Niall döbbent, keserű arcát vagy a közönségből kiabáló kislányok érdektelenségét. Életem során ettől a szótól rettegtem a legjobban, de ahol félelem van, ott a baj is hamar megjelenik. Nem de?
- És akkor most jöjjön Macie Johns és Niall Horan! Nagy tapsot nekik! –konferált fel minket egy fiatal, barna hajú lány. Kedves arca volt, reméltem, hogy ehhez kapcsolódik a jelleme is, nem akartam, hogy megforgassák bennem a kést.
- Szia! Sziasztok! –zengtük kórusban Niallal, integettünk egy kicsit a kivételesen élő és eleven közönségünknek.
- Sziasztok. –köszöntött minket. –Hogy vagytok?
- Azt hiszem jól. –fürkészte arcomat Niall. –Éhesen.
- Jó. –nevette el magát a lány, majd komolyabb hangnemre váltott. –Nem kerülgetném a forró kását, tudjuk, jól miért is vagyunk itt. –kis szünetet tartott, mikor bólogathattunk, a közönség soraiból pedig trágár szavakkal illethet engem egy bekiabáló. –Tehát, Niall és Macie egy pár? Együtt vagytok?
- Igen. –felelte Niall és megfogta a kezem. A közönség tinédzser lány tagjai hőbörögni kezdtek, ismét bekiabáltak többen.
- Kérlek! Ha kérdéseitek vannak, bátran tegyétek fel. –csitította a közönséget a lány. A közönség soraiból néhányan feltették a kezüket. –Nézzük, te csíkos pólóban, szőke haj. Igen, te.
- Én csak szeretném megkérdezni, hogy ki lesz a következő? –kérdezte, majd visszaült a helyére. Harry a színpad oldaláról bocsánat kérően nézett rám, gondolom látszott az arckifejezésemen, hogy kezd velük elszaladni a ló. A többi ember helyeselt egy darabig, majd újabb kérdező akadt.
- Ribanc! –ordította sírva. Nem értettem a reakcióját, Niall kezét szorongatva próbáltam erőt venni magamon.
- Múltkor látták, hogy egy idegen ember megy fel hozzád egy kislánnyal, aki nagyon hasonlít rád. –talált bele az egyikőjük a fájó pontba.
- Ő az anyám volt férje. –mondtam remegő hangon.
- Volt férje? Akkor biztos tőle örökölted, hogy ekkora ribanc vagy! –ekkor eleredtek a könnyeim. Nem tudtam eldönteni, hogy menjek-e oda és felpofozzam, vagy inkább csak üljek és sírjak. Ekkor Niall védelmembe kelt és csitítani kezdte a közönséget, ám az nem hallgatott el.
- Hagyjátok őt békén! –rontott fel a színpadra Harry. –Semmi okotok nincs őt bántani.
- Szerbusz Harry. –vonta meg a vállát a lány, aki arcáról lesütött az értetlenség és meglepettség.
- Szia. –küldött csábos mosolyt felé, majd ismét a közönséghez fordult. –Macie nem ribanc és semmi más sem. Ő is ember, aki ugyanolyan bánásmódot érdemel, mint én. Mint ti. –itt egy pillanatra rám nézett. Magamban nyugtáztam megszólalásának eredetét, ami megmelengette a lelkem. Emlékezett rá és ez nekem nagyon jól esett. –Mi sosem voltunk egy pár.
- Ezt most akkor nem igazán értem. –ingatta tekintetét rajtunk. –Pedig..
- Nem, nem voltak. –erősítette meg Niall.
- Csak színjáték volt az egész. Remus idióta ötlete. –magyarázta Harry. –Nem érdekel, hogy mi lesz ennek a következménye, de nem hagyhatom, hogy így bánjanak Macievel. –fejezte be és elviharzott.
- Tehát csak színjáték volt. Mégis mire volt jó? –fordult felém a lány.
- Nem tudom. –ráztam meg a fejem. –Én ide jöttem Londonba és ezt a munkát kaptam.
- Miért vállaltad el, ha nem akartad? Már gondolom, hogy nem akartad.
- Persze, hogy nem akarta. –vágta rá helyettem Niall. –Macie elég társaságkerülő típus, utálja a felhajtást. Beszélgetni sem igen szeret, olyan, mint Harry. Ők nem nagyon beszélnek, gondolom ezért az a furcsa kapcsolat kettőjük között.
- Az előbb azt mondta Harry, hogy nem volt kapcsolat. –vonta fel szemöldökét a műsorvezető.
- Hát, olyan kapcsolat nem. Ők csak, nem tudom. Nem lehet elmagyarázni. Olyan, mintha lelki társak lennének vagy testvérek. Tényleg nem tudom elmagyarázni.
- Nem vagy féltékeny?
- Nem. –vonta meg a vállát Niall. –Én hiszem, ha lenne okom rá, akkor most nem lennénk itt.
- Visszatérve, miért vállaltad el?
- Nem volt más választásom. –mondtam halkan, füleimben még csengettek Eleanor szavai. „Mindig van más út”, nekem most miért nincs? Vakon tapogatózom, élek, hogy meghaljak. Úgy éreztem ideje megosztani mindenkivel, minden jó és rosszakarómmal, hogy miért tettem. –Volt, hogy az emberek azt hitték, hogy elhagytam a családomat és a gyerekemet. Ez nem igaz, én azért mondtam Remusnak, hogy ne kelljen ide jönnöm. Az apám kiskoromban halt meg, az anyám elhagyott. Nyilván tudjátok, hogy az anyám nem régiben hunyt el. –könnyek gyűltek a szemembe. Nem tudom, miért fájt ennyire az elvesztése, hiszen nem tekinthettem biztos pontnak az életemben. Ő volt az én anyám, aki mégsem az anyám. A távoli rokon, akit egyszer viszont láthatunk. Azt hiszem, csak a tudat, hogy többé ő sincs, az fájt. –Az említett kislány pedig a féltestvérem.
- Értem. És Niallal, hogy kezdődött ez az egész? –terelte el a témát, látta, hogy erről nem az erősségem beszélni.
- Hát azt hiszem eleinte még nem akartunk egymástól semmit. –emeltem óvatosan Niallra a szemem, féltem, hogy rosszat mondok.
- Te nem. Én igen. –mosolyodott el, majd kérdő tekintetem láttán magyarázni kezdte. –A lány, akit vártam, mert beszélni akartam vele te voltál. Ahogy az a lány is, akivel törődnöm kellett volna, mint sem bántanom.
- Hogy ez milyen aranyos. –nevetett a műsorvezető. Nekem is mosoly ült ki az arcomra, jól esett, hogy már akkor is engem szeretett és ennyi idő alatt ez nem változott meg. Jót tett az önbecsülésemnek és egy ilyen apró örömre szükségem is volt. Örültem is és fájt is, hogy ez már nem lesz sokáig így.
- És mióta is vagytok együtt? Már akkor is együtt voltatok, amikor Írországba utaztatok?
- Nem, akkor még nem. –válaszolt helyettem Niall. –Azt hiszem, akkor szerettünk egymásba igazán. Én nem bánom. –célzott burkoltan, közben arcomat fürkészte. Bólintottam egy aprót. Talán akkor történt, talán nem. Képtelen voltam végig gondolni ezt a folyamatot, nem ezen járt az agyam.
- Macie, úgy tudjuk a galéria megnyitód estélyét a kórházban töltötted. Tálán várható egy Horan bébi? –kérdezte a lány. Szeme kíváncsian csillant meg, epekedve várta a válaszom, hogy aztán mindenki nagy sztorit csinálhasson belőle.
- Nem. –húztam el a számat. A közönség érdeklődését sem elégítettem ki ennyivel, sem a műsorvezetőét, sem Niallét, akinek azóta sem mondtam el, hogy mit mondott az orvos. Most van másik lehetőségem, van két út. Hazudhatok mindenkinek, beleértve Niallt és a bandát is, vagy mindenkinek elmondom az igazságot. Nem akarok hazudni. A torkom elszorult, beszélni csak alig tudtam volna. A szavakat kerestem, hogy elmondhassam, de nem találtam őket. Annyi mindent tudtam volna mondani, de mégis olyan kevésnek éreztem a beszédet, amit magamban elmondtam. Néhány napja már ezt a kis beszédet alakítgatom, de nem sikerül kimondanom. Mély levegőt vettem. –Rákos vagyok. –mondtam, miközben lecsuktam a szemem, hogy ne lássam a reakciókat. A beteg agyam több százas fordulatszámmal zakatolt, át és túlgondolta az egész életet. A fájdalom, mint egy kis szörnyecske kapaszkodott bele karmaival a lelkembe és tépte cafatokra. Elérkeztem egy olyan részhez, ahol élőhalottként tengetem a napjaimat, tudatában annak, hogy bármelyik percben, másodpercben elveszíthetem az életem. Sokszor gondoltam a halálra, mint lehetőségre, de most. Most, hogy elérkezett féltem tőle. Gyors halált akartam, nem pedig egy olyat, ami évekig is eltarthat és szenvedéssel jár. Igazságtalannak tartottam, hiszen annyit szenvedtem már, annyi kínt elviseltem és pont én. Hallottam, ahogy gyorsan reklámot intéznek, de a szemem nem akartam kinyitni. Nem akartam meglátni Niall döbbent, keserű arcát vagy a közönségből kiabáló kislányok érdektelenségét. Életem során ettől a szótól rettegtem a legjobban, de ahol félelem van, ott a baj is hamar megjelenik. Nem de?
Istenem...ezen bőgtem.De halál komoly.Fantasztikus lett!
VálaszTörlésÚristen...
VálaszTörlésEz valami hihetetlen,de komolyan.Úgy tudod magad kifejezni,hogy az valami elképesztő.Ritkán van az,hogy egy történet könnyet csaljon a szemembe,de te mégis megtudtad tenni,és ezért le a kalappal előtted.Borzalmasan gyönyörűen írsz,amit nagyon értékelek.:))
Ja,és a másik.A következő sztoridra (ami REMÉLEM,hogy lesz!! :DD) nagyon kíváncsi lennék,és azt is szívesen olvasnám.
Visszatérve ide,nagyon szép volt a vége.Gratuláok,hogy így megtudtad csinálni.:)))
Puszi,Vicky *-*
Én köszönöm mindkettőtöknek, örülök, hogy tetszik. Nem akarok elhamarkodni semmit, de lassan kezdem megtalálni a stilusom, ami tok jo. :-) lesz kovetkezo tortenet, mar irtam is rola par szot. Sot, utana Macie tortenetet is folytatom, ha osszejon a kommentes dolog, ha nem :-D meg egyszer koszonom :-) elnezest az ekezetekert, de igy konyebb am telefonrol potyogni :-D
VálaszTörlés