Sziasztok! Meghoztam az új történet első fejezetét! Remélem tetszik majd és többen szeretik és olvassák majd, mint az előzőt. Jó olvasást! Hozzászólást írni lehet, és meg is köszönöm, ha megteszitek! :D
1. fejezet - Válogatás
Óvatosan becsuktam a kis noteszt, amibe az út
során írtam. Rövid ideig az ablakon át az elsuhanó tájat bámultam majd a
táskámba süllyesztettem a kis noteszemet. Ideges voltam, háromszor is
átforgattam a táskám tartalmát. Végül kezem rátapintott a rövid megnyugvást
jelentő üvegcsére. Lopva körbenéztem, senki sem figyelt. Lepattintottam róla a
műanyag kupakot és két szem fehér bogyót öntöttem tenyerembe.
- Add azt ide. –kapta el csuklómat egy kéz, tétován felé fordultam, hogy
láthassam tulajdonosát. Trisha volt, a duónk gitárosa. –Legalább most ne vedd
be. Utána azt csinálsz, amit akarsz. –vette el a fiolát és visszadobta bele a
bogyókat. Célzását értettem, színpadi szereplés előtt nem vehettem be azokat.
Az X-Faktorba mentünk szerencsét próbálni. Sok fáradozást tettünk már, sok
mindent kellett feladnunk a zenekarunk érdekében, de valahogy nem tudtunk
befutni addig. Ez volt az utolsó remény számunkra, ha nem sikerülne, akkor
valószínűleg egy birkatenyészetnél nyírnánk az állatokat. Lassan kezdett
látszódni a sport aréna előtt álló tömeg, hosszú kacskaringós sorokban
várakoztak a bejutásra az emberek. Alig múlt el reggel öt óra, de az elszánt
énekesnek vágyók már rég megérkeztek. Jobban elfogott az idegesség. Szememmel
Trishát kerestem, aki eddig a szomszédos üléssorban foglalt helyet, de most
egyáltalán nem találtam. Komótosan keltem fel, bár az ülés kényelmetlen volt és
tagjaim egy kis mozgásra vágytak, nem akartam be állni a tömegbe.
Megpillantottam Trishát, aki valószínűleg újabb barátot akart magának szerezni.
Céltudatosan indultam el felé, hogy közöljem vele, megérkeztünk. Néhány lépés
után karjánál fogva megragadtam és a legközelebbi ajtó felé húztam.
- Héj, már majdnem elkérte a számom! –csattant fel, hangja ostorként érte el a
fülemet.
- Csak egyet. Nézz körül, mire bejutunk, már jól leszek. –mondtam neki, szinte
már könyörögve. A lány keresztbe tette kezeit, szánakozóan megrázta a fejét.
–Nem fogom kibírni. –tettem hozzá halkan. A kreolbőrű barátnőm szíve úgy tűnt
megesett rajtam, megadóan nyújtotta át kis üvegcsét. Ha tehettem volna, abban a
percben szerelmet vallottam volna a gyógyszeres dobozkának, magamhoz öleltem
volna, és soha többé nem eresztem el. A már megkezdett műveletet végre
befejezhettem, víz nélkül gyorsan lenyeltem a tablettákat, mint aki fél, hogy
percek múlva már nem lesz belőle. Elmotyogtam egy köszönömöt, majd leszálltunk
a buszról és a stadion felé vettük az irányt. A nyugodtság szétáradt lassacskán
a testemben, teljes regeneráció.
- Nézd azt a szőkét! –bökött Trisha egy gitározó srác felé. A fiú jókedvűnek
látszott, énekelt és zenélt. Bólintással jeleztem, hogy én is látom. –Luis, ne
kezd! –szólt rám parancsolóan. –Énekeljünk vele.
- Rendben, legyen. –egyeztem bele, mert nem volt kedvem ellenkezni sem.
Élveztem a helyzetet, mintha felhőkön járnék. Minden olyan csöndes és békés
volt. Trisha előkapta a saját gitárját és játszani kezdett rajta. Én pedig az
éneklésbe csatlakoztam be. Justin Bieber számot énekeltünk, ami nem lett volna
ínyemre normális esetben, de így nem érdekelt. A többi várakozó nem
csatlakozott a jókedvünkhöz, néhányan csak néztek, volt, aki tapsolt.
- Jók vagytok! –szólalt meg a fiú, mikor befejeztük a dalt. Bólintottam, hogy
értem, amit mond, Trisha pedig egy jól irányzott ütéssel, a könyökét befúrta
két bordám közé. –Niall vagyok. –mosolygott szüntelen ránk, furcsa akcentusa
volt, többször megfordult a fejemben, hogy hova valósi lehet.
- Trisha vagyok. –viszonozta a bemutatkozást. –Ő pedig..
- Király az akcentusod. –vágtam közbe. A gondolataim sokfelé kalandoztak a kiejtés
központjától. –Megtennéd, hogy beszélsz még?
- Luis! –szűrte a fogai között a nevem. Néha olyan elviselhetetlen nőszemély a
társam. Elképzeltem, hány módon tudnám eltenni láb alól. Megmosolyogtam a
gonosz képzelgéseim, miközben ő próbálta visszanyerni nyugalmát. –Igen, így
hívják. –egészítette ki, hogy továbbra is kedvesnek tűnjön.
- Tetszik? –nevetett felém a fiú, akinek mosolyában rögtön a fogszabályzót
szúrtam ki.
- Milyen frankó fogszabályzó. –tettem újabb első benyomásos megjegyzést, amit a
fiú nevetve fogadott, Trisha pedig ismét oldalba vágott. –Ne legyél már ilyen
morcos.
- Elnézést hölgyek, de végre én jövök. Sok szerencsét! –mosolygott ránk, majd
az asztalhoz lépett, ahol számot kapott és végre kiállhatott a stadion előtt
kacskaringózó sorból. A bejárati ajtó mögött eltűnt. Az idő múlása nem tűnt
fel, a fogszabályzós tájszólásos vízióimból egy tolakodó lány arca szakított
ki. Már majdnem elém vágott, mikor hirtelen a falhoz támaszkodtam kezemmel.
- Bocs. –mosolyogtam ördögien a lányra, aki valószínűleg ijedtében lépett hátra
pár lépést. Egy filmben játszódó jelenet elevenedett meg előttem, ahogy egy
gonosz szörny előtt lecsapom a varázsbotom és leszakad alattunk a híd.
- Luis! –rángatta meg a másik kezem Trisha. Fáradtan emeltem rá a szemem. –Mi
jövünk. –rántott el a már biztonságot jelentő fal mellől és mi is az asztalhoz
léptünk. Bemondta a nevünket, két számmal ellátott matricát kaptunk, aminek
elhelyezési pontjain jókat derültem.
- A homlokomra rakom. –jelentettem ki, mire Trisha olyan, fejezd be, mert meg
foglak ölni tekintettel nézett rám. –Morcika. –motyogtam és a hasamra nyomtam a
cédulát. Olyanok voltunk, mint egy nagy állat csorda, amikbe beleégették a
megbélyegzést jelentő sorszámukat. Unatkozva terültem el egy szabad székben,
kezemmel a karfán doboltam. Trisha beszélgetésbe kezdett a várakozókkal,
felmérte a versenytársainkat. Elővettem a zenelejátszómat, ismétlésre
kapcsoltam és a dalt, hallgattam, amit előadni szándékoztunk. Pár perc múlva
elkapcsoltam és tovább hallgattam a zenéket.
- Hogy vagy? –állt elém, lassan felkeltem a helyemről, tudtam, hogy azért jön,
mert lassan mi következünk. A szőke fiú, hogy is hívják, ugrándozva jött le a
színpadról és mindenkit megölelt, aki az útjába került. Nyilvánvalónak
tartottam, hogy bejutott.
- Menni fog. –mondtam határozottan és a színpad felé vettük az irányt. Itt még
várakoztunk egy ideig, majd az egyik statiszta a számunkat mondta. Bíztató
mosolyt küldtem Trisha felé és felléptünk a színpadra.
- Sziasztok! Kik vagytok? –kérdezte Simon, amit előre értünk.
- Luis vagyok, ő pedig Trisha. –mosolyogtam a zsűrire, akik percenként
háromszor összesúgtak.
- Luisiana? –kérdezte Louis.
- Nem, simán Luisnak hívnak.
- És mit fogunk tőletek hallani? –érdeklődött Cheryl. A másik nőt, aki mellette
ült, nem ismertem fel.
- A „Feeling good”-ot fogom énekelni, ő pedig gitárral kísér. –mutattam a kissé
hátrébb álló barátnőmre.
- Nos, akkor halljuk. –mondta Simon és összekulcsolta ujjait. Lassan hátrébb
léptem pár lépést, hogy egyvonalban legyünk Trishával. Utoljára felmértem a
zsűrit és neki kezdtem a dalnak.
- „Birds flying high you know how I feel
Sun in the sky you know how I feel
Breeze driftin' on by you know how I feel
It's a new dawn
It's a new day
It's a new life
For me
And I'm feeling good
Fish in the sea you kno…” –énekeltem teljes átéléssel a dalt, mikor Simon
leintett.
- Eleget hallottunk, köszönjük. –mondta és a többi taghoz fordult. Az egy
percben megfordult a fejemben az összes hibalehetőség, amit elvéthettem az
éneklés során. Talán könnyebb dalt kellett volna választanom, talán kevésbé
kellett volna átélnem.
- Akkor véleményezzünk és szavazzunk. –mondta Cheryl. –Nekem tetszett a
produkció, a hangod remek, de ezzel a dallal magasra tetted a mércét. Talán
többet gyakorolhattad volna. Egy bíztató igent mondok.
- Köszönöm! –visszhangoztuk egyszerre Trishával.
- Jól énekelsz, jók vagytok így együtt. Igen. –mondta a nő, akit még mindig nem
ismertem fel, de megfogadtam, hogy igenje miatt rögtön megkérdezek valakit, ha
kiértünk.
- Nekem nem tetszett, a hangod jó, de azon is van még mit dolgozni. –lapozgatott
Simon a papírjai között. –Nem.
- Mit szeretnétek, mit mondjak? –nézett ránk Louis. –Rendben, bent vagytok.
- Köszönjük. –mondtuk Trishával és lementünk a színpadról. Trisha örömében ugrálni
kezdett, én pedig telefonáltam az édesanyámnak, hogy tovább jutottunk. A
következő válogató, ahol tovább szelektáltak minket két hétre rá volt, úgyhogy
rövid ünneplés után hazautaztunk Trishával. Ismét bevettem pár szem gyógyszert,
így a hazafelé vezető hosszú utat alvással töltöttem el. Tovább álmodoztam a
tehetségkutatóról, arról, hogy megnyerjük majd, arról, hogy milyen rögös út
vezet még odáig.
Áááá...nem bírom.Megölsz ezzel a hosszú várakoztatással.Most elgondolkoztam,hogy olvasol-e a fejemben,mert valahogy sejtettem,hogy ilyen lesz.Imádtam,és naná,hogy várom a folytatását!♥
VálaszTörlésHahh :D Örülök, hogy ez is tetszik. Holnapra várható, ha sikerül befejeznem :)
Törlés