2012. okt. 24.

Tizenkilencedik fejezet

Zavarba ejtő, hogy átlag 20 járnak naponta az oldalra, de senki sem hagy nyomot maga után (kivéve Cindyt, akinek köszönöm, hogy nyomon követi a történéseket). Ennyire béna volnék? Nos, mindegy elérkeztünk az utolsó előtti fejezethez, sajnos vagy nem sajnos. A fejemben már kiforrt egy másik ötlet, aminek nem fogok külön blogot létrehozni, hanem ide fogom írni. Ez több okból is jó, csak még nem tudom őket. Igazából igyekszem részletesebben írni, de nekem nagyon nehezen megy ez a fejtsük ki, hogy mennyire volt érdes a fának a jobb szélső sarka dolog, sajnálom, és irigykedek azokra, akiknek megy. Próbálok minél választékosabb lenni, de ez is nehéz, nem mindig kelek fel úgy, hogy tudnék egy adott szóra öt szinonimát mondani, sőt elég ritka. Igyekszem nem két mérföldes mondatokat írni, ami nekem elég nehéz, mert imádom a hosszú és összetett dolgokat, de ez sem jó. Könyörgöm, teli vagyok kételyekkel írjatok valamit nekem! :D Előre is köszi, ha megteszitek.

19. fejezet



A galéria megnyitó napja elérkezett. Izgalommal töltött el, hogy mit fognak szólni az emberek a munkáimhoz, mert eddig nem sokan látták őket. Néhány mű eladó, végtére is hasznot is kell húzni az ilyen lehetőségekből, de nem voltam teljesen bizonyos benne, hogy milyen társadalmi rétegek fognak megjelenni. A fejem hasogatott, amit a pihenés hiányának tudhattam be, mert mostanában kevés alkalmam nyílott egész napos relaxot tartani. Egy fájdalomcsillapító után kotortam, amit rövid keresgélés után meg is találtam. A kanapéhoz vittem a reggelim és ott fogyasztottam. Tulajdonképp sehol máshol, mert étkezőasztalt nem vettem és nem is fogok, véleményem szerint a kanapé sok szempontból alkalmasabb étkezésre. Nem kellett sokat várnom, máris csöngettek. Komótosan keltem fel és az ajtóhoz sétáltam, amit rövid szerencsétlenkedés után ki is nyitottam.
- Szia. –nyomott puszit az arcomra Harry és beinvitálta magát, amivel majdnem fellökött. Niall kissé bambán, de vidáman érkezett. Szorosan megölelt és ő is beljebb fáradt.
- Mi járatban? Gondolom, maradtok. –löktem meg az ajtót, ami hangosabban csapódott, mint vártam.
- Segíteni jöttünk. –mosolygott rám Niall, aki közben a reggelimből csipegetett.
- Csináltunk neked képeket, amiket kiállíthatsz. –vigyorgott Harry és a kezében lévő zacskóból sorra elkezdte azokat kivenni. Egyesével nyújtotta felém őket. Az elsőn Liam neve állt, az ő képe grafittal készült.
- Oroszlán? –fordítottam feléjük a képet hosszas tanulmányozás után. Niall nevetni kezdett és Harryre mutatott. –Értem. –húztam el a magánhangzókat, hátha nem tűnik fel senkinek a kellemetlen szituáció. –Ez te vagy Harry! –próbáltam újra, mire a fiú büszkén elmosolyodott és bólogatni kezdett. A következő Zayn műve, ami egy karikatúra volt filccel. –Obama, szép. –vigyorogtam elismerően, Zayn ért ehhez. Ezután Louisét kaptam a kezembe, aki egy galambot rajzolt le. Nem kívántam hozzáfűzni semmit, csak nyújtottam a kezem a következőért.
- Az, az enyém! –lelkesedett Niall, aki közben nekilátott egy újabb adag reggelit készíteni. Ez festve volt és egy hatalmas szívbe volt belefestve a nevem.
- Ugye tudod, hogy az emberi szív nem így néz ki? –szaladt ki a számon a megjegyzés, művészetek terén elég kritikus voltam. –Azért köszönöm, nagyon édes.
- És most, a legjobb. Az enyém! –dobolt a lábával és átadta az utolsót. Egy rövid kacaj hagyta el torkom, mikor megláttam. Harry arcára önelégült vigyor telepedett ki, én pedig próbáltam feldolgozni a képet, több-kevesebb sikerrel.
- Most, hogy láttam ezeket, Niall megreggelizett, megtennétek, hogy lementek és felrakjátok a képeket? –kérdeztem miközben kivettem a tányért Niall kezéből, amin még egy fél szendvics hevert. –Köszi.
- És te mit csinálsz? –érdeklődte meg a barátom, aki a combomat ölelgette. Furcsa érzés volt számomra ez a nagy szeretet adag, amit képes volt nyújtani nekem egy apró érintéssel is.
- Megyek az üvegeshez, elhozom tőle a képeket. Meg akkor beadom ezeket. –simítottam végig a hátán, mire rám emelte kék szemeit. –Na, haladjunk, mert sosem leszünk kész. –bújtam ki karjai közül. Semmi kedvem nem volt kimozdulni, de muszáj volt, különben az idő nem volt hajlandó telni. Féltem a délutántól, de még el kellett intéznem néhány dolgot, úgyhogy hamar eljött. Próbáltam olyan ruhát választani, ami nem túl elegáns, de azért még csinos. A galéria ajtaját négykor nyitottuk ki, lassan szálingózni kezdett a tömeg. A belépő potom pénz volt, így eljöttek olyan emberek is, akiket annyira nem érdekelt a dolog. Nagyon izgultam, mert el kellett mondanom egy beszédet a megnyitón, a gyomrom görcsben állt. Várakozásaimmal ellentétben, Zayn felkonferálása után a beszédem remek volt, semmi baki és meg is tapsoltak. Kicsit megkönnyebbültem. Harry műve nagy sikert aratott a vendégek körében is, a műkedvelők komikusságán nevettek inkább, míg a hozzá nem értők sokáig csodálták, csak mert Harry Styles csinálta. Szédülés fogott el, mikor megláttam Anglia egyik leghíresebb kritikusát.
- Remek képek. –fordult hozzám. A szédülésem felerősödött, a tagjaimat elhagyta az erő. Niall keze után kaptam, sikerült időben elérnem, de már késő volt. A világ fokozatosan sötétedett el, mígnem végleg elhagyott a maradék erő is és összecsuklottam.
Egy hatalmas mennydörgésre ébredtem, mire ijedten rezzentem össze. Felültem az ágyon és körülnéztem. Nem az én szobám volt, tört rám a felismerés. Igazából közel sem mondható barátságos, vagy ismerős helynek. Minden fehér, a falak, az ágyneműk, a székek. Másoknak ez a hely tisztaságát sugallja, de én inkább csak a hidegségét éreztem át. Kórház, állapítottam meg és felkeltem, hogy kereshessek valakit, aki elmondja, mit keresek én itt. A hirtelen felállás megszédített, így akaratom ellenére visszahuppantam az ágy szélére. Próbáltam visszaidézni a történteket, hogy magam találjak ottlétem okára válaszokat, rövid tanakodás után sikerült is. Gondolom a motoszkálásom hangja keltette fel a figyelmet, csőstől özönlött be a szobába a nép. Élen az aggódó tekintetű Niallal, aki még az orvost is megelőzte, amit meglátta, hogy ébren vagyok.
- Úgy aggódtunk. –hallottam a háttérből egy hangot, de nem tudtam kié volt. Niall az ágyam mellé térdelt és erősen magához szorított. Ölelésének végelláthatatlan világából csak az orvos tudta kizökkenteni.
- Kérem, Horan úr, eressze el. Megfojtja. –nevetett az orvos. –Jó napot, én Dr. Peterson vagyok, ön pedig bizonyára Macie.
- Tudom. –vontam fel a szemöldököm. Sok dolog futott át az agyamon, mikor ezt mondta. –És mi a bajom? –tértem a lényegre, miközben próbáltam nem törődni a kíváncsi tekintetekkel.
- Sejtéseink vannak, de biztos dolgot a vizsgálatok előtt nem mondunk. Tudja nem aludt sokat, nem néztük meg tüzetesebben. –magyarázta. –Kérem, jöjjön velem, elvégezzük a vizsgálatokat és akár már ma is haza mehet. Maximum holnap, de az már csak két óra tehát. –nevette el magát. Tetszett a jelleme, imádtam a tudálékos-humoros párosítást. Az ajtóból intett a többieknek, hogy nem jöhetnek velünk. Egy vizsgálóba mentünk, ahol egy székre mutatott, hogy foglaljak helyet. –Átkértük a szülei aktáit, mint láttam az ön apja rákos volt. –tartott egy kis szünetet, én pedig beleegyezően bólintottam. –Az anyjánál pedig Aidset diagnosztizáltak. –ismét szünetet tartott.
- Ezt viszont nem tudtam. –motyogtam, miközben lepörgettem a vele való összes érintkezésemet.Karl azt mondta, hogy anya is rákos volt, nem tudtam mire vélni ezen nem is olyan apró hazugságát. (Szerk. megj. - Elnézést az utólagos korrigálásért, így jár az ember, ha feledékeny :s)
- Nem kell félnie, ez csak nemi úton terjedő betegség, váladékokkal terjed. Nem valószínű, hogy elkapta, de ha elkapta volna, akkor azt már tudnánk. –vigyorgott, ami bevallom, megnyugtatott. –Én az apja betegsége miatt aggódom.–olvadt le a mosoly az arcáról. Elöntött a félelem. –De az MR vizsgálatig csak hirtelen rosszullétre gondolunk. Kövessen. –tette a vállamra a kezét és egy szomszédos helységbe vezetett. –Kérem, vegyek le minden fém tárgyat, ékszer, karóra, piercing. Feküdjön le oda. Tökéletes. –navigált engem. Összefont szemöldököm láttán rövid magyarázatot adott róla, hogy mi ez, és hogy működik. –Az MR és az MRI vizsgálatok során a mágneses rezonancia által két- vagy háromdimenziós képet tudunk alkotni a test bármely részéről.
Bólintottam, majd kiment a teremből és egy vele szemközti terembe vonult át, mely üveggel volt elválasztva attól, amiben én tartózkodtam. A vizsgálat fél órát vett igénybe, majd újabb fél óra várakozással telt el, míg átnézték a felvételeket.
- Macie jöjjön, kérem. Maga marad. –mutatott megálljt Niallnak, aki velem akart tartani. Beletörődően ült vissza helyére, én pedig engedelmesen követtem a doktort. Ugyanabba a vizsgálóba mentünk vissza, ahol már egyszer megfordultunk. A képeket sorra pakolta fel egy táblára, majd felkapcsolta a világítást. Gyorsan végigfutottam a szemeimmel rajtuk, hátha valami eltérőt látok. –Nos, mint látja főleg a koponyájáról készültek képek és ott van egy.. –szavait tisztán értettem, de nem fogtam fel. A humoros kedve elillant és egy komoly életmentő állt helyébe, aki mindent megtenne egy beteg érdekében. A némi megnyugvás, amit belém sulykolt elhagyott, helyette pánik uralkodott el bennem. Az utolsó szó, amit megértettem az előadásából a végére hozzátett, nagyon sajnálom volt, ami eltörte a mécsest.
- Macie, ötven százalék esélye van, hogy tudjuk Önt kezelni. Kérem. –ölelt meg, miközben nyugtató tényekkel támasztotta alá igazát. Úgy tudtam az orvosi etikett tiltja az ilyen kontaktust a beteggel, így nagyon jól esett a törődő hozzáállása, de ez sem tudta megváltoztatni, amit az előbb mondott.

4 megjegyzés:

  1. Nekem nagyon tetszik a blogod,és a fogalmazásod is tetszik.A hülye fejemmel valahogy nem nagyon szoktam kommentelni,és ezért bocsi.^^ Jó a blogod,mert fordulatos,és érdekesen meséled el a történetet.:)A másik történetedre NAGYOOOON kíváncsi vagyok,és remélem,hogy azt is ugyan ilyen lelkesedéssel fogod írni.:)Amit még ez elején,megemlítettél,hogy nem tudod nagyon részletesen leírni a dolgokat,én erre csak annyit tudok mondani,hogy nem baj.Nem kell mindent nagyon részletesen leírnod,mert az már olyan lenen mint egy iskolai vázlat írás (legalább is szerintem).:D És ha minnél többet írsz akkor az annál jobban fogja fejleszteni az 'írói képességedet' (vagy hogy is mondják...).:))
    Remélem hasznos tanácsokkal láttalak el,és nem volt olyan benne,amivel megbántottalak,de ha mégis,akkor bocsánat!

    Puszi,Vicky *-*

    VálaszTörlés
  2. Nem, egyáltalán nem bántottál meg, nagyon örülök, hogy neked is tetszik és írsz valamit! Köszönöm a tanácsokat, igyekszem megfogadni őket. Szerintem jó dolog volt, hogy napi szinten van fejezet, én is szeretem mások oldalát olvasgatni és majd megőrülök a folytatásért, hogy végre jöjjön. Bár az is igaz, ha később jön akkor nagyobb az öröm. Na, de na, csak nagyon szépen köszönöm a véleményedet! :)

    VálaszTörlés
  3. Ijjaaaaa...befejezed?Hát elhagysz engem?Na jó tudom,hogy nem,csak vicceltem.A fejezetről néhány gondolatot:
    Komolyan azt akarod,hogy meghaljak?Jóformán már bőgtem a végére.Nagyon nagyon tetszett,és rettenetesen örültem annak,hogy a galériájába sokan látogattak el*.* Kíváncsi vagyok a befejezésére,és természetesen a következő történetedre is,ami biztosan,száz százalékosan csúcsszupi lesz!:)))) ♥♥

    VálaszTörlés
  4. Ó, nagyon köszönöm, ez kedves. :) Hízelgő, hogy megérintett a dolog. Igen, sajnos Macie sztorija egyenlőre véget ér, de gondolkozom egy második "évadon" neki, de ez mindaddig bizonytalan marad, amíg nem tudom elhatározni, hogy abból mit akarok kihozni. Hát ennek sajnos nem happy end lesz a vége, ezt szerintem sejthetjük. Talán a következő. Örülök, hogy azt is olvassátok majd. Köszönöm szépen :))

    VálaszTörlés