2012. okt. 29.

Luis Evans: első fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új történet első fejezetét! Remélem tetszik majd és többen szeretik és olvassák majd, mint az előzőt. Jó olvasást! Hozzászólást írni lehet, és meg is köszönöm, ha megteszitek! :D

1. fejezet - Válogatás

Óvatosan becsuktam a kis noteszt, amibe az út során írtam. Rövid ideig az ablakon át az elsuhanó tájat bámultam majd a táskámba süllyesztettem a kis noteszemet. Ideges voltam, háromszor is átforgattam a táskám tartalmát. Végül kezem rátapintott a rövid megnyugvást jelentő üvegcsére. Lopva körbenéztem, senki sem figyelt. Lepattintottam róla a műanyag kupakot és két szem fehér bogyót öntöttem tenyerembe.
- Add azt ide. –kapta el csuklómat egy kéz, tétován felé fordultam, hogy láthassam tulajdonosát. Trisha volt, a duónk gitárosa. –Legalább most ne vedd be. Utána azt csinálsz, amit akarsz. –vette el a fiolát és visszadobta bele a bogyókat. Célzását értettem, színpadi szereplés előtt nem vehettem be azokat. Az X-Faktorba mentünk szerencsét próbálni. Sok fáradozást tettünk már, sok mindent kellett feladnunk a zenekarunk érdekében, de valahogy nem tudtunk befutni addig. Ez volt az utolsó remény számunkra, ha nem sikerülne, akkor valószínűleg egy birkatenyészetnél nyírnánk az állatokat. Lassan kezdett látszódni a sport aréna előtt álló tömeg, hosszú kacskaringós sorokban várakoztak a bejutásra az emberek. Alig múlt el reggel öt óra, de az elszánt énekesnek vágyók már rég megérkeztek. Jobban elfogott az idegesség. Szememmel Trishát kerestem, aki eddig a szomszédos üléssorban foglalt helyet, de most egyáltalán nem találtam. Komótosan keltem fel, bár az ülés kényelmetlen volt és tagjaim egy kis mozgásra vágytak, nem akartam be állni a tömegbe. Megpillantottam Trishát, aki valószínűleg újabb barátot akart magának szerezni. Céltudatosan indultam el felé, hogy közöljem vele, megérkeztünk. Néhány lépés után karjánál fogva megragadtam és a legközelebbi ajtó felé húztam.
- Héj, már majdnem elkérte a számom! –csattant fel, hangja ostorként érte el a fülemet.
- Csak egyet. Nézz körül, mire bejutunk, már jól leszek. –mondtam neki, szinte már könyörögve. A lány keresztbe tette kezeit, szánakozóan megrázta a fejét. –Nem fogom kibírni. –tettem hozzá halkan. A kreolbőrű barátnőm szíve úgy tűnt megesett rajtam, megadóan nyújtotta át kis üvegcsét. Ha tehettem volna, abban a percben szerelmet vallottam volna a gyógyszeres dobozkának, magamhoz öleltem volna, és soha többé nem eresztem el. A már megkezdett műveletet végre befejezhettem, víz nélkül gyorsan lenyeltem a tablettákat, mint aki fél, hogy percek múlva már nem lesz belőle. Elmotyogtam egy köszönömöt, majd leszálltunk a buszról és a stadion felé vettük az irányt. A nyugodtság szétáradt lassacskán a testemben, teljes regeneráció.
- Nézd azt a szőkét! –bökött Trisha egy gitározó srác felé. A fiú jókedvűnek látszott, énekelt és zenélt. Bólintással jeleztem, hogy én is látom. –Luis, ne kezd! –szólt rám parancsolóan. –Énekeljünk vele.
- Rendben, legyen. –egyeztem bele, mert nem volt kedvem ellenkezni sem. Élveztem a helyzetet, mintha felhőkön járnék. Minden olyan csöndes és békés volt. Trisha előkapta a saját gitárját és játszani kezdett rajta. Én pedig az éneklésbe csatlakoztam be. Justin Bieber számot énekeltünk, ami nem lett volna ínyemre normális esetben, de így nem érdekelt. A többi várakozó nem csatlakozott a jókedvünkhöz, néhányan csak néztek, volt, aki tapsolt.
- Jók vagytok! –szólalt meg a fiú, mikor befejeztük a dalt. Bólintottam, hogy értem, amit mond, Trisha pedig egy jól irányzott ütéssel, a könyökét befúrta két bordám közé. –Niall vagyok. –mosolygott szüntelen ránk, furcsa akcentusa volt, többször megfordult a fejemben, hogy hova valósi lehet.
- Trisha vagyok. –viszonozta a bemutatkozást. –Ő pedig..
- Király az akcentusod. –vágtam közbe. A gondolataim sokfelé kalandoztak a kiejtés központjától. –Megtennéd, hogy beszélsz még?
- Luis! –szűrte a fogai között a nevem. Néha olyan elviselhetetlen nőszemély a társam. Elképzeltem, hány módon tudnám eltenni láb alól. Megmosolyogtam a gonosz képzelgéseim, miközben ő próbálta visszanyerni nyugalmát. –Igen, így hívják. –egészítette ki, hogy továbbra is kedvesnek tűnjön.
- Tetszik? –nevetett felém a fiú, akinek mosolyában rögtön a fogszabályzót szúrtam ki.
- Milyen frankó fogszabályzó. –tettem újabb első benyomásos megjegyzést, amit a fiú nevetve fogadott, Trisha pedig ismét oldalba vágott. –Ne legyél már ilyen morcos.
- Elnézést hölgyek, de végre én jövök. Sok szerencsét! –mosolygott ránk, majd az asztalhoz lépett, ahol számot kapott és végre kiállhatott a stadion előtt kacskaringózó sorból. A bejárati ajtó mögött eltűnt. Az idő múlása nem tűnt fel, a fogszabályzós tájszólásos vízióimból egy tolakodó lány arca szakított ki. Már majdnem elém vágott, mikor hirtelen a falhoz támaszkodtam kezemmel.
- Bocs. –mosolyogtam ördögien a lányra, aki valószínűleg ijedtében lépett hátra pár lépést. Egy filmben játszódó jelenet elevenedett meg előttem, ahogy egy gonosz szörny előtt lecsapom a varázsbotom és leszakad alattunk a híd.
- Luis! –rángatta meg a másik kezem Trisha. Fáradtan emeltem rá a szemem. –Mi jövünk. –rántott el a már biztonságot jelentő fal mellől és mi is az asztalhoz léptünk. Bemondta a nevünket, két számmal ellátott matricát kaptunk, aminek elhelyezési pontjain jókat derültem.
- A homlokomra rakom. –jelentettem ki, mire Trisha olyan, fejezd be, mert meg foglak ölni tekintettel nézett rám. –Morcika. –motyogtam és a hasamra nyomtam a cédulát. Olyanok voltunk, mint egy nagy állat csorda, amikbe beleégették a megbélyegzést jelentő sorszámukat. Unatkozva terültem el egy szabad székben, kezemmel a karfán doboltam. Trisha beszélgetésbe kezdett a várakozókkal, felmérte a versenytársainkat. Elővettem a zenelejátszómat, ismétlésre kapcsoltam és a dalt, hallgattam, amit előadni szándékoztunk. Pár perc múlva elkapcsoltam és tovább hallgattam a zenéket.
- Hogy vagy? –állt elém, lassan felkeltem a helyemről, tudtam, hogy azért jön, mert lassan mi következünk. A szőke fiú, hogy is hívják, ugrándozva jött le a színpadról és mindenkit megölelt, aki az útjába került. Nyilvánvalónak tartottam, hogy bejutott.
- Menni fog. –mondtam határozottan és a színpad felé vettük az irányt. Itt még várakoztunk egy ideig, majd az egyik statiszta a számunkat mondta. Bíztató mosolyt küldtem Trisha felé és felléptünk a színpadra.
- Sziasztok! Kik vagytok? –kérdezte Simon, amit előre értünk.
- Luis vagyok, ő pedig Trisha. –mosolyogtam a zsűrire, akik percenként háromszor összesúgtak.
- Luisiana? –kérdezte Louis.
- Nem, simán Luisnak hívnak.
- És mit fogunk tőletek hallani? –érdeklődött Cheryl. A másik nőt, aki mellette ült, nem ismertem fel.
- A „Feeling good”-ot fogom énekelni, ő pedig gitárral kísér. –mutattam a kissé hátrébb álló barátnőmre.
- Nos, akkor halljuk. –mondta Simon és összekulcsolta ujjait. Lassan hátrébb léptem pár lépést, hogy egyvonalban legyünk Trishával. Utoljára felmértem a zsűrit és neki kezdtem a dalnak.
- „Birds flying high you know how I feel
Sun in the sky you know how I feel
Breeze driftin' on by you know how I feel
It's a new dawn
It's a new day
It's a new life
For me
And I'm feeling good
Fish in the sea you kno…” –énekeltem teljes átéléssel a dalt, mikor Simon leintett.
- Eleget hallottunk, köszönjük. –mondta és a többi taghoz fordult. Az egy percben megfordult a fejemben az összes hibalehetőség, amit elvéthettem az éneklés során. Talán könnyebb dalt kellett volna választanom, talán kevésbé kellett volna átélnem.
- Akkor véleményezzünk és szavazzunk. –mondta Cheryl. –Nekem tetszett a produkció, a hangod remek, de ezzel a dallal magasra tetted a mércét. Talán többet gyakorolhattad volna. Egy bíztató igent mondok.
- Köszönöm! –visszhangoztuk egyszerre Trishával.
- Jól énekelsz, jók vagytok így együtt. Igen. –mondta a nő, akit még mindig nem ismertem fel, de megfogadtam, hogy igenje miatt rögtön megkérdezek valakit, ha kiértünk.
- Nekem nem tetszett, a hangod jó, de azon is van még mit dolgozni. –lapozgatott Simon a papírjai között. –Nem.
- Mit szeretnétek, mit mondjak? –nézett ránk Louis. –Rendben, bent vagytok.
- Köszönjük. –mondtuk Trishával és lementünk a színpadról. Trisha örömében ugrálni kezdett, én pedig telefonáltam az édesanyámnak, hogy tovább jutottunk. A következő válogató, ahol tovább szelektáltak minket két hétre rá volt, úgyhogy rövid ünneplés után hazautaztunk Trishával. Ismét bevettem pár szem gyógyszert, így a hazafelé vezető hosszú utat alvással töltöttem el. Tovább álmodoztam a tehetségkutatóról, arról, hogy megnyerjük majd, arról, hogy milyen rögös út vezet még odáig.

2 megjegyzés:

  1. Áááá...nem bírom.Megölsz ezzel a hosszú várakoztatással.Most elgondolkoztam,hogy olvasol-e a fejemben,mert valahogy sejtettem,hogy ilyen lesz.Imádtam,és naná,hogy várom a folytatását!♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hahh :D Örülök, hogy ez is tetszik. Holnapra várható, ha sikerül befejeznem :)

      Törlés