
18. fejezet - kötődések
- Majd most megmutatom. –morgott bele a fülembe, mire
elnevettem magam. –Shh! –intett le és nyakamat kezdte csókolgatni.
- De csikis. –nyögtem ki a szavakat nevetés közben. Keze a fenekemet simogatta, mire még inkább nevetnem kellett. –Niall komolyan! –motyogtam, de őt nem érdekelte. Vadul felkapott és a háló felé vitt, ahol ledobott az ágyra. Csókjai szenvedélyesek voltak, kezével test szerte simogatott. Így ment ez hosszú perceken át, de nekem csak másodperceknek tűntek. A pólóm alatt kutatott, aztán a combomon simított végig, sokszor ismételte ezt a mozdulatsort, majd kezét észrevétlenség reményében vezette másfelé is. Kezdtem elveszíteni az időérzékem, kezdtem megfeledkezni mindenről, csak egy valamit tudtam biztosra: akartam, nagyon. Nadrágom szegényénél járt, mikor hirtelen megállt és rám emelte szemeit. Gondosan ügyelt rá, hogy a szemkontaktust megtartsa velem beszéd közben is.
- Figyelj Macie. –távolodott el kissé tőlem. –Én azt hiszem, hogy nem kéne folytatnunk most. –a retinámba beleégett a szemének csillogása, láttam, hogy ő is szeretné. Arckifejezésem valószínűleg elárulta értetlenségemet, mert gyors szabadkozásba kezdett. –Nem, mintha én nem akarnám, mert nagyon, de tudod.. Én látom rajtad, hogy ez már nem olyan, mint amikor a liftben csókolóztunk.. Ez már nem csak testiség és tudom, hogy nem fogod kimondani nekem, de te szeretsz engem. –igyekezett olyan távot tartani, amiből még jól látja az arcomban található idegek akaratlan rángását is, de nincs túl messze sem. Bólintással jeleztem, hogy értettem, amit mondott. –Én csak azt kérdezem, hogy biztos menjünk-e tovább, mert ez nem csak a fiziológiai szükségleteink kielégítése lesz. Csak próbálom, hogy neked a legjobb legyen. Figyelek. –húzta mosolyra a száját, mikor meglátta a szemembe gyűlő könnycseppet. Nagyon jó érzéssel töltött el, hogy valaki megkérdezte tőlem, hogy mit akarok, rám nem hallgattak az emberek. Sose dönthettem a helyzetek többségében, mindig én voltam, aki a másik döntése alapján cselekedett. A következő pillanatban ismét csókolóztunk, de ez a csók már nem volt olyan heves, inkább romantikus volt és lassú. Nagyon lassú.
- De csikis. –nyögtem ki a szavakat nevetés közben. Keze a fenekemet simogatta, mire még inkább nevetnem kellett. –Niall komolyan! –motyogtam, de őt nem érdekelte. Vadul felkapott és a háló felé vitt, ahol ledobott az ágyra. Csókjai szenvedélyesek voltak, kezével test szerte simogatott. Így ment ez hosszú perceken át, de nekem csak másodperceknek tűntek. A pólóm alatt kutatott, aztán a combomon simított végig, sokszor ismételte ezt a mozdulatsort, majd kezét észrevétlenség reményében vezette másfelé is. Kezdtem elveszíteni az időérzékem, kezdtem megfeledkezni mindenről, csak egy valamit tudtam biztosra: akartam, nagyon. Nadrágom szegényénél járt, mikor hirtelen megállt és rám emelte szemeit. Gondosan ügyelt rá, hogy a szemkontaktust megtartsa velem beszéd közben is.
- Figyelj Macie. –távolodott el kissé tőlem. –Én azt hiszem, hogy nem kéne folytatnunk most. –a retinámba beleégett a szemének csillogása, láttam, hogy ő is szeretné. Arckifejezésem valószínűleg elárulta értetlenségemet, mert gyors szabadkozásba kezdett. –Nem, mintha én nem akarnám, mert nagyon, de tudod.. Én látom rajtad, hogy ez már nem olyan, mint amikor a liftben csókolóztunk.. Ez már nem csak testiség és tudom, hogy nem fogod kimondani nekem, de te szeretsz engem. –igyekezett olyan távot tartani, amiből még jól látja az arcomban található idegek akaratlan rángását is, de nincs túl messze sem. Bólintással jeleztem, hogy értettem, amit mondott. –Én csak azt kérdezem, hogy biztos menjünk-e tovább, mert ez nem csak a fiziológiai szükségleteink kielégítése lesz. Csak próbálom, hogy neked a legjobb legyen. Figyelek. –húzta mosolyra a száját, mikor meglátta a szemembe gyűlő könnycseppet. Nagyon jó érzéssel töltött el, hogy valaki megkérdezte tőlem, hogy mit akarok, rám nem hallgattak az emberek. Sose dönthettem a helyzetek többségében, mindig én voltam, aki a másik döntése alapján cselekedett. A következő pillanatban ismét csókolóztunk, de ez a csók már nem volt olyan heves, inkább romantikus volt és lassú. Nagyon lassú.
- Szerinted ki az és mi olyan fontos neki? –kérdeztem
Niallt, mikor a csengő már harmadszor szólalt meg. Ingerülten keltem fel
mellőle, magamra kaptam egy köntöst és az ajtóhoz siettem. –Egy pillanat –kiabáltam
és pár perc múlva ott is teremtem. Széles mozdulatokkal tártam vaskos falapot,
amikor megpillantottam a küszöb másik felén álló arcot jobban megszorítottam a
kilincset.
- Szia Macie. –köszönt bizonytalanul az úr, minden apró idege tanúskodott róla, hogy kellemetlenül érzi magát a társaságomban és ez viszont is így volt.
- Szia Karl. –viszonoztam a köszönést, majd az egyik kezét fogó, a háta mögött bujkáló kislányra tévedt a tekintetem, akinek csak a kusza szőke tincsei látszódtak ki az elegáns nadrág mögül. –Szia Kimberli. Gyertek beljebb. –invitáltam őket, Karl pedig a kanapéhoz vezette Kimet, de nem ültek le. –Nyugodtan. –terítettem kegyes mozdulattal, hogy üljenek le.
- Nem, nem időznénk soká. –simított végig a lányka tarkóján, aki idő közben elé állt. –Csak gratulálni jöttünk, hallottunk a galériáról. –beszélt lefelé, mintha a cipőjét vizsgálná közben. A csevejünk többnyire kínos volt, csend honolt el.
- Mac! Csinálunk valami kaját? –rontott ki a szobából Niall, aki megmentőként érkezett hozzánk. –Hopp. Én megyek is akkor. –nyúlt a kabátja felé, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét Karlról.
- Niall, hagy mutassalak be titeket egymásnak. –kaptam az előttem tárulkozó alkalmon, amivel talán oldani tudtuk volna a feszültséget a levegőben, amit a percek múlásával akár vágni is lehetett volna. Komoly gondolkozás és habozás kísérte minden mondatunkat, hiszen nem tudtunk egymásról semmit, viszont volt egy kis közös kapcsunk, aminek taglalásával nem tudtuk meddig mehetünk el. –Karl, az anyám férje, volt férje. A tündérke pedig Kimberli. –szaladt ki a számon ez az aranyos kis szófordulat, mire Niall mosolyt küldött felém. –Ja, igen, ő pedig Niall Horan, a barátom.
- Komolyan? –kapta fel fejét és szemét rám szegte.
- Tényleg. –bólintottam és karba tettem a kezeim. Halvány mosoly ült ki az arcunkra, én a konyhapultnak támaszkodva néztem Niall reakcióit és elképzeltem, hogy mi játszódhat le a fejében. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit gondolhat, de nem is tudtam arra összpontosítani. Pár perc néma ujjongás következett, ami Karléknak fel sem tűnt, nem tudhatták, hogy ez egy nagy pillanat volt nekünk. Mint egy kis film, úgy pörgött le a képzelemben a vele töltött idő, az összes kis beszélgetés, az összes mozzanat. Ismét a szőke fiúra emeltem a tekintetem, aki közben közelebb ért hozzám és önkéntelenül is mosoly kúszott az arcomra. Boldog voltam. Végre szerethettem és viszont szerettek, csodálatos, felemelő érzés volt számomra. –Esetleg egy kávét Karl? Kim egy kakaót vagy teát? –szakítottam ki magam a képzelt világomból, ahol a szőke hercegem már feleségül vett és minden csodás volt. Újra komoly nehézségek árán sikerült visszatérnem a valóságba, ahol Karl apró bólintással jelezte igenlését, Kimberli pedig csak ült és próbált bebújni az apja öltönyének zsebébe.
- Figyelj Macie. –hallottam mögülem a már jól ismert hangot. Tőlem pár centire állt meg, de nem ölelt át. –Lelépek jó? Mennem kell ma egy rádióhoz a srácokkal, úgyhogy jó lenne nem elkésnem. Ne haragudj. –mondta elfojtott hangon, hogy ne hallja meg a társaságunk. Lassan megfordított és nyomott egy puszit a homlokomra, majd elköszönt és elment. A három bögrét, a cukrot, a tejet és egy kis tálkába kirakott pillecukrot egy tálcára raktam és a dohányzóasztalhoz vittem. Odahúztam egy széket és helyet foglaltam a vendégeimmel szemben.
- Karl. –nyújtottam felé a neki szánt bögrét. –Tessék Kim. –tettem ugyanígy a kakaóval, amit neki készítettem. –Leteszem, ha akarod, megiszod, ha nem, akkor nem. –erőltettem egy mosolyt az arcomra. Igazából rosszul esett, hogy a féltestvérem egy pohár italt sem fogad el tőlem. Bántott és Kim nagyon hasonlított anyára, a szeme, a haja, az egész arca, mintha ő lenne az fiatalon. A kislány elé toltam a cukorkás tányérkát, amiből félénken vett ki egy darabot, majd visszadőlve az apja mellé, szorosan hozzábújva elmajszolta. Bármennyire is nem szerettem volna őrültnek tűnni előttük, nem tudtam róla levenni a tekintetem, minden apró vonását alaposan tanulmányoztam.
- Tehát. Tudod szerintem, hogy mostanában nem jók a viszonyok Görögországban. –nézett rám megértően, hangja diplomatikusan csengett, mintha egy kampányszöveget olvasna fel. Hálás voltam neki, amiért elterelte a figyelmemet Kimberliről.
- Igen, hallottam róla már. –vettem fel a tárgyilagos hangnemet. A kávémért nyúltam, ittam belőle pár kortyot.
- Tehát, mi ide fogunk költözni.
- Tessék? –köptem ki oldalra a még le nem nyelt kávét. Abban a percben több száz és több ezer gondolat siklott végig az agyamban, a két félteke egymás ellen harcolt, jobbnál jobb érvekkel alátámasztva, hogy örülnöm kéne-e ennek, vagy sem. Kimberli mosolyogni kezdett a jeleneten, magamban le gonosz kis törpéztem, de visszamosolyogtam rá. Ha már felnőtt lenne, nem toleráltam volna tőle az efféle viselkedést, valószínűleg nem csak egy szolid mosolyt kapott volna, hiszen eltaláltam a csodaszép új kanapé sarkát. Pedig annyira tiszta volt, annyira szép tiszta. Lassan kezdtem megérteni az előző lakosok kanapéján található foltokat, elképzeléseim szerint azok is így, vagy még durvábban kerülhettek oda. Megfordult a fejemben az is, hogy egy idősember ott aludt el örökre, vagy éppen a hároméves unoka rányomta az egész flakon ketchupit. Közben egy szivacsot kerestem, amivel még gyorsan ki tudom szedni a foltot onnan.
- De, hogyha nem szeretnéd tartani velünk a kapcsolatot, én megértem. –fészkelődése tipikusan zavartságra utaló jel volt.
- Nem, erről nincs szó. –ültem vissza a székemre. –Csak meglepett. Ez jó. –mosolyogtam Karl felé, majd ismét a kislányra irányult a tekintetem.
- Remek. Mi eljövünk majd a galériába. Jut eszembe.. –nyúlt bele az aktatáskájába és kiemelt egy darab papírt és átnyújtotta nekem. –Ezt Kim csinálta. –fűzte hozzá, én pedig szemügyre vettem a rajzot. A korához képest szépen rajzolt, de a rajz felépítéséből arra következtettem, hogy igazából nem élvezi annyira, mint amennyire kéne neki. Felületes munka volt.
- Szép. –jegyeztem meg és visszaadtam neki a papírt. Nem láttam benne reményt, hogy majd így megkedvel engem, hogy ez lesz a közös témánk. Meg sem kérdeztem tőle, hogy szereti-e, a válaszban majdnem bizonyos voltam. –Esetleg szereted a „One Directinon”-t? –próbáltam áthidalni a kettőnk közt tátongó űrt. Körülbelül rajongó tini korosztályba saccoltam ránézésre, de még nem azokkal, akik szerelmesek a tagokba, hanem akik azért szeretik őket, mert nagyobbak szeretik. Kim bólintott. –Akkor valószínűleg Niallt is ismerted, névről biztosan.
- Igen. –szólalt meg elhaló hangon. Megszólalt, hozzám szólt egy szót. Furcsa érzés öntött el, szerettem is a lányt és nem is. Még mindig élénken élt bennem az anyámmal való kapcsolatomból származó düh és lehet, hogy ez kihat a hozzáállásomra is, bármennyire is tudom, hogy nem helyes így megítélnem őt.
- Képzeld Kimberli, a galéria megnyitójára eljön az összes fiú a bandából. Jó barátaim. –rövid gondolkozás után megengedtem felé egy mosolyt. Tekintetében kíváncsiságot véltem felfedezni, éreztem, hogy sikerült felkeltenem a figyelmét. Ránéztem a telefonom képernyőjére, igazából késésben voltam már így is. Eleanorral szórólapokat osztogattunk és plakátokat ragasztgattunk a városban a megnyitóról. Terveimben úgy gondoltam, hogy még aznap találkozok Markkal is, akinek odaadom a házavatóra hozott ajándékát. Ő visszaadta nekem a képeket, amiket a turné során készítettem, most pedig rajtam a sor, azok a képek neki készültek. Képzeletben betábláztam a napot, gondosan megjegyezve minden tevékenységet, amit csinálnom kell. –Nos, ha nem haragszotok, nekem ezer dolgom van még ma. –puhatolóztam a hangsúllyal, nem akartam sértő lenni.
- Persze, nem akartunk feltartani téged. Esetleg majd elvihetnéd Kimet várost nézni. –állt fel és elindult az ajtó felé, a lányt pedig maga előtt vezette. A pingvinekhez hasonlítanám páros totyogásukat. –Tudod, el leszek havazva, munkakeresés, ilyesmi. Persze, ha nem akarod, akkor nem kell. –fordult vissza még, amikor a folyosóra értek. –Tessék, a telefonszámom. Hívj majd. –búcsúzott el már kissé közvetlenebb hangvételben, mint eddig. Kim alig láthatóan intett egyet, majd a lépcső felé vették az irányt. Becsuktam az ajtót mögöttük és vettem néhány nagy levegőt. Soknak éreztem Kimet, ő annyira anya volt legalábbis külsőre igen, belsőre nem tudtam megítélni. Én inkább apára ütöttem. A konyhaszekrényből kivettem egy levél fájdalom csillapítót, amiből egyet bevettem. Gyorsan összekészülődtem, miközben ugyanilyen, vagy ehhez hasonló gondolatok ötlöttek fel bennem. Emlékeket akartam, ahol még minden boldog volt, de sajnos nem volt leltáron egy sem. Rövid séta után meg is láttam Eleanor barnán leomló tincses fejét a tömegben.
- Szia. –ölelt meg és a kezembe nyomott egy műanyag poharat. –Forró csoki, hogy élvezetesebb legyen. Na, mutasd már meg őket. –lelkendezett, mire átadtam neki egy kisalapú lapot. –Szép. Képek kint vannak már?
- Nem, még nincsenek. –kortyoltam egyet az italból és az éppen jövő emberek kezébe kezdtem adogatni egy-egy lapot. –Majd este kipakolom őket. De nem biztos, holnap még be kell kereteztetnem kettőt, meg akarok kérni Marktól és a többiektől is néhány kicsit, amolyan reklámnak tudod.
- Értem, akkor kész leszel. –közben ő is bele lendült a szórólapok adogatásába. –Gyere el tök jó lesz! –sikított rá egy lányra, aki ijedtében arrébb ugrott. –Niall nálad maradt este?
- Túlzás ordítani vele. –vigyorogtam rá. –Igen.
- És? –sétált hozzám közelebb, hogy ne kelljen hangosan beszélnem. Eleanor lelkesedése töretlen, állandóan csak pörög.
- És mi? –kérdeztem, mire csak rosszalló „mindent tudok” tekintetet kaptam, úgyhogy jobbnak láttam elmondani neki a történteket.
- Szia Macie. –köszönt bizonytalanul az úr, minden apró idege tanúskodott róla, hogy kellemetlenül érzi magát a társaságomban és ez viszont is így volt.
- Szia Karl. –viszonoztam a köszönést, majd az egyik kezét fogó, a háta mögött bujkáló kislányra tévedt a tekintetem, akinek csak a kusza szőke tincsei látszódtak ki az elegáns nadrág mögül. –Szia Kimberli. Gyertek beljebb. –invitáltam őket, Karl pedig a kanapéhoz vezette Kimet, de nem ültek le. –Nyugodtan. –terítettem kegyes mozdulattal, hogy üljenek le.
- Nem, nem időznénk soká. –simított végig a lányka tarkóján, aki idő közben elé állt. –Csak gratulálni jöttünk, hallottunk a galériáról. –beszélt lefelé, mintha a cipőjét vizsgálná közben. A csevejünk többnyire kínos volt, csend honolt el.
- Mac! Csinálunk valami kaját? –rontott ki a szobából Niall, aki megmentőként érkezett hozzánk. –Hopp. Én megyek is akkor. –nyúlt a kabátja felé, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét Karlról.
- Niall, hagy mutassalak be titeket egymásnak. –kaptam az előttem tárulkozó alkalmon, amivel talán oldani tudtuk volna a feszültséget a levegőben, amit a percek múlásával akár vágni is lehetett volna. Komoly gondolkozás és habozás kísérte minden mondatunkat, hiszen nem tudtunk egymásról semmit, viszont volt egy kis közös kapcsunk, aminek taglalásával nem tudtuk meddig mehetünk el. –Karl, az anyám férje, volt férje. A tündérke pedig Kimberli. –szaladt ki a számon ez az aranyos kis szófordulat, mire Niall mosolyt küldött felém. –Ja, igen, ő pedig Niall Horan, a barátom.
- Komolyan? –kapta fel fejét és szemét rám szegte.
- Tényleg. –bólintottam és karba tettem a kezeim. Halvány mosoly ült ki az arcunkra, én a konyhapultnak támaszkodva néztem Niall reakcióit és elképzeltem, hogy mi játszódhat le a fejében. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit gondolhat, de nem is tudtam arra összpontosítani. Pár perc néma ujjongás következett, ami Karléknak fel sem tűnt, nem tudhatták, hogy ez egy nagy pillanat volt nekünk. Mint egy kis film, úgy pörgött le a képzelemben a vele töltött idő, az összes kis beszélgetés, az összes mozzanat. Ismét a szőke fiúra emeltem a tekintetem, aki közben közelebb ért hozzám és önkéntelenül is mosoly kúszott az arcomra. Boldog voltam. Végre szerethettem és viszont szerettek, csodálatos, felemelő érzés volt számomra. –Esetleg egy kávét Karl? Kim egy kakaót vagy teát? –szakítottam ki magam a képzelt világomból, ahol a szőke hercegem már feleségül vett és minden csodás volt. Újra komoly nehézségek árán sikerült visszatérnem a valóságba, ahol Karl apró bólintással jelezte igenlését, Kimberli pedig csak ült és próbált bebújni az apja öltönyének zsebébe.
- Figyelj Macie. –hallottam mögülem a már jól ismert hangot. Tőlem pár centire állt meg, de nem ölelt át. –Lelépek jó? Mennem kell ma egy rádióhoz a srácokkal, úgyhogy jó lenne nem elkésnem. Ne haragudj. –mondta elfojtott hangon, hogy ne hallja meg a társaságunk. Lassan megfordított és nyomott egy puszit a homlokomra, majd elköszönt és elment. A három bögrét, a cukrot, a tejet és egy kis tálkába kirakott pillecukrot egy tálcára raktam és a dohányzóasztalhoz vittem. Odahúztam egy széket és helyet foglaltam a vendégeimmel szemben.
- Karl. –nyújtottam felé a neki szánt bögrét. –Tessék Kim. –tettem ugyanígy a kakaóval, amit neki készítettem. –Leteszem, ha akarod, megiszod, ha nem, akkor nem. –erőltettem egy mosolyt az arcomra. Igazából rosszul esett, hogy a féltestvérem egy pohár italt sem fogad el tőlem. Bántott és Kim nagyon hasonlított anyára, a szeme, a haja, az egész arca, mintha ő lenne az fiatalon. A kislány elé toltam a cukorkás tányérkát, amiből félénken vett ki egy darabot, majd visszadőlve az apja mellé, szorosan hozzábújva elmajszolta. Bármennyire is nem szerettem volna őrültnek tűnni előttük, nem tudtam róla levenni a tekintetem, minden apró vonását alaposan tanulmányoztam.
- Tehát. Tudod szerintem, hogy mostanában nem jók a viszonyok Görögországban. –nézett rám megértően, hangja diplomatikusan csengett, mintha egy kampányszöveget olvasna fel. Hálás voltam neki, amiért elterelte a figyelmemet Kimberliről.
- Igen, hallottam róla már. –vettem fel a tárgyilagos hangnemet. A kávémért nyúltam, ittam belőle pár kortyot.
- Tehát, mi ide fogunk költözni.
- Tessék? –köptem ki oldalra a még le nem nyelt kávét. Abban a percben több száz és több ezer gondolat siklott végig az agyamban, a két félteke egymás ellen harcolt, jobbnál jobb érvekkel alátámasztva, hogy örülnöm kéne-e ennek, vagy sem. Kimberli mosolyogni kezdett a jeleneten, magamban le gonosz kis törpéztem, de visszamosolyogtam rá. Ha már felnőtt lenne, nem toleráltam volna tőle az efféle viselkedést, valószínűleg nem csak egy szolid mosolyt kapott volna, hiszen eltaláltam a csodaszép új kanapé sarkát. Pedig annyira tiszta volt, annyira szép tiszta. Lassan kezdtem megérteni az előző lakosok kanapéján található foltokat, elképzeléseim szerint azok is így, vagy még durvábban kerülhettek oda. Megfordult a fejemben az is, hogy egy idősember ott aludt el örökre, vagy éppen a hároméves unoka rányomta az egész flakon ketchupit. Közben egy szivacsot kerestem, amivel még gyorsan ki tudom szedni a foltot onnan.
- De, hogyha nem szeretnéd tartani velünk a kapcsolatot, én megértem. –fészkelődése tipikusan zavartságra utaló jel volt.
- Nem, erről nincs szó. –ültem vissza a székemre. –Csak meglepett. Ez jó. –mosolyogtam Karl felé, majd ismét a kislányra irányult a tekintetem.
- Remek. Mi eljövünk majd a galériába. Jut eszembe.. –nyúlt bele az aktatáskájába és kiemelt egy darab papírt és átnyújtotta nekem. –Ezt Kim csinálta. –fűzte hozzá, én pedig szemügyre vettem a rajzot. A korához képest szépen rajzolt, de a rajz felépítéséből arra következtettem, hogy igazából nem élvezi annyira, mint amennyire kéne neki. Felületes munka volt.
- Szép. –jegyeztem meg és visszaadtam neki a papírt. Nem láttam benne reményt, hogy majd így megkedvel engem, hogy ez lesz a közös témánk. Meg sem kérdeztem tőle, hogy szereti-e, a válaszban majdnem bizonyos voltam. –Esetleg szereted a „One Directinon”-t? –próbáltam áthidalni a kettőnk közt tátongó űrt. Körülbelül rajongó tini korosztályba saccoltam ránézésre, de még nem azokkal, akik szerelmesek a tagokba, hanem akik azért szeretik őket, mert nagyobbak szeretik. Kim bólintott. –Akkor valószínűleg Niallt is ismerted, névről biztosan.
- Igen. –szólalt meg elhaló hangon. Megszólalt, hozzám szólt egy szót. Furcsa érzés öntött el, szerettem is a lányt és nem is. Még mindig élénken élt bennem az anyámmal való kapcsolatomból származó düh és lehet, hogy ez kihat a hozzáállásomra is, bármennyire is tudom, hogy nem helyes így megítélnem őt.
- Képzeld Kimberli, a galéria megnyitójára eljön az összes fiú a bandából. Jó barátaim. –rövid gondolkozás után megengedtem felé egy mosolyt. Tekintetében kíváncsiságot véltem felfedezni, éreztem, hogy sikerült felkeltenem a figyelmét. Ránéztem a telefonom képernyőjére, igazából késésben voltam már így is. Eleanorral szórólapokat osztogattunk és plakátokat ragasztgattunk a városban a megnyitóról. Terveimben úgy gondoltam, hogy még aznap találkozok Markkal is, akinek odaadom a házavatóra hozott ajándékát. Ő visszaadta nekem a képeket, amiket a turné során készítettem, most pedig rajtam a sor, azok a képek neki készültek. Képzeletben betábláztam a napot, gondosan megjegyezve minden tevékenységet, amit csinálnom kell. –Nos, ha nem haragszotok, nekem ezer dolgom van még ma. –puhatolóztam a hangsúllyal, nem akartam sértő lenni.
- Persze, nem akartunk feltartani téged. Esetleg majd elvihetnéd Kimet várost nézni. –állt fel és elindult az ajtó felé, a lányt pedig maga előtt vezette. A pingvinekhez hasonlítanám páros totyogásukat. –Tudod, el leszek havazva, munkakeresés, ilyesmi. Persze, ha nem akarod, akkor nem kell. –fordult vissza még, amikor a folyosóra értek. –Tessék, a telefonszámom. Hívj majd. –búcsúzott el már kissé közvetlenebb hangvételben, mint eddig. Kim alig láthatóan intett egyet, majd a lépcső felé vették az irányt. Becsuktam az ajtót mögöttük és vettem néhány nagy levegőt. Soknak éreztem Kimet, ő annyira anya volt legalábbis külsőre igen, belsőre nem tudtam megítélni. Én inkább apára ütöttem. A konyhaszekrényből kivettem egy levél fájdalom csillapítót, amiből egyet bevettem. Gyorsan összekészülődtem, miközben ugyanilyen, vagy ehhez hasonló gondolatok ötlöttek fel bennem. Emlékeket akartam, ahol még minden boldog volt, de sajnos nem volt leltáron egy sem. Rövid séta után meg is láttam Eleanor barnán leomló tincses fejét a tömegben.
- Szia. –ölelt meg és a kezembe nyomott egy műanyag poharat. –Forró csoki, hogy élvezetesebb legyen. Na, mutasd már meg őket. –lelkendezett, mire átadtam neki egy kisalapú lapot. –Szép. Képek kint vannak már?
- Nem, még nincsenek. –kortyoltam egyet az italból és az éppen jövő emberek kezébe kezdtem adogatni egy-egy lapot. –Majd este kipakolom őket. De nem biztos, holnap még be kell kereteztetnem kettőt, meg akarok kérni Marktól és a többiektől is néhány kicsit, amolyan reklámnak tudod.
- Értem, akkor kész leszel. –közben ő is bele lendült a szórólapok adogatásába. –Gyere el tök jó lesz! –sikított rá egy lányra, aki ijedtében arrébb ugrott. –Niall nálad maradt este?
- Túlzás ordítani vele. –vigyorogtam rá. –Igen.
- És? –sétált hozzám közelebb, hogy ne kelljen hangosan beszélnem. Eleanor lelkesedése töretlen, állandóan csak pörög.
- És mi? –kérdeztem, mire csak rosszalló „mindent tudok” tekintetet kaptam, úgyhogy jobbnak láttam elmondani neki a történteket.
Fúú...Részletes és igen izgalmas volt.Ez a Kim nekem valahogy nem jön be.Jó,hogy fiatal meg minden,de na...azért egy nyavalyás fogd meg vagy valamit kinyöghetett volna.
VálaszTörlésA vége is nagyon nagyon tetszett.Már várom a folytatást!♥♥♥
Hát, Kim jellemét még nem formáltam ki magamban és valószínűleg nem is nagyon fogom, ő ilyen kis zárkózott lesz végig. Én mondjuk az ő viselkedését értem a legjobban a sztoriból, mert ugye elég kicsi még és nincs olyan bonyolult személyisége, mint a többieknek. :)Köszönöm, örülök, ha tetszett :)
Törlés